H.Pulai Éva : Kenéz László – Hangok a Mariana-árokból

El?ször megszólal a ââ?¬Å¾csend, amely a mozgásról álmodik, anélkül, hogy maga megmozdulnaââ?¬Â. Félúton abbamaradt elömléshez hasonlatos. Mozog és mégsem mozdul, ahogyan a szélcsendben vesztegl? hajós retinájába beleégett hullámzás utóképe sem.

 

Mendelssohn: Tengercsend és szerencsés hajózás – nyitány, Op. 27.

Ezek a hangok nyilvánvalóan többr?l beszélnek, mint a tenger, ami nem is csoda, hiszen a tenger sohasem egyszer?en csak a tenger. Ahogy már a vers sem természeti kép, a megszólaló zene sem az. S mivel nem is versillusztráció, vissza sem fordítható a versbe. Hallhatóan másként beszél, mint a vers, azt azonban, hogy mir?l szólnak ezek a hangok, cím ide vagy oda, a darab nem árulja el egy szóval vagy kifejezéssel, mert a téma megnevezése maga a kifejtés, amely így nem is rövidíthet?.

Ez a zene, ahogyan kezd?dik, valóban maga „a csend, amely a mozgásról álmodik, anélkül, hogy maga megmozdulna” (Niels W. Gnade). Jó kiindulópont ez, mert távolságtartó, mint minden metafizikai tétel. Az els? szó a mélységé, amely hallhatóan inkább keveredik, mintsem, hogy áramolna. A f? téma, a „dó, szó-fá, mi” a basszusban ereszkedik alá. A terc alapú hármashangzat valóban nem mozgás, de nem is stabil állapot, inkább félúton abbamaradó elömléshez hasonlatos. Mozog és mégsem mozdul, ahogyan a szélcsendben vesztegl? hajós retinájába beleégett hullámzás utóképe sem a tenger valódi mozgása.

Ezután a heged?ké a szó, átveszik át az irányítást, felfelé mutatva s ez jelzi, hogy még jócskán a víz alatt vagyunk. A basszus megismétli a f?témát, a hangzó kontextus más, ám még mindig a tengermély milyensége, mozdulatlanul mozgó mivolta keveredik a hangokban, nincs még ismer?s néz?pont, semmi olyan, ami emberi lenne. Ami alant zajlik szedimentáció, ülepedés, amelyben még nem kristályosodott ki semmi, amihez mérni lehetne a mozgást, továbbra is elkeverednek csak lassan a színek, hogy egyre újabb és újabb tónusok gomolyogjanak el?, különböz? hangszereken ismételve a mélység dallamát.

Az új perspektíva fénye kés?bb dereng fel, s egészen világossá akkor válik, mikor a heged?k egyetlen hangot ragadnak meg, s úgy húzzák egyre, olyan egyenesen, mint amilyen tükörsima a horizont. Az üvegszer? felszín mindenek felett olyan kérlelhetetlenül egyszer?, hogy talán minden mélységet képes lenne felülírni pusztán azzal, hogy fölöttük áll. Penge ez, amely leborotválta a tengert, így nem is emberi kézbe való. Hozzá képest végre észlelhet? lenne, hogy a mélység igenis mozog, áramlik és él, de ez a vonal éppen minden mozgás végét jelenti ki. A kéreg kemény s nem enged át egyetlen mozdulatot sem alantról, pedig óriási er?k ébredeznek.

Gigászi küzdelem ez, ahol az embernek semmi keresnivalója nem lenne, mégis itt, éppen itt, e két perspektíva, a mélység és a felszín, a mozgás és a mozdulatlanság metszetében rekedt meg a hajós.

Nem tehet mást, emberként máshonnan nem tájékozódhat, minthogy a testi fájdalom mélységmér?jének kijelz?jére mered. Ez a m?szer nem csalja meg: hiába nem mozdul fent semmi, a mélység mégiscsak él és mozog. A fájdalom az, ami lenullázza a hanghullámokat és vigyázba merevíti a felszínt. A görcsbe merevedett izmok felett hiába feszül ki a b?r, ez soha nem képes a mélybe zárni a fájdalmat. A csakis saját magára hallgató mélység folyton újjáalakuló ábrákat rajzol a m?szer képerny?jére. Nem kell fájdalom, ám a test mélységmér?je nélkül mindaz, amit a tengerr?l tudunk, csak üres reklámszöveg lenne egy tengerparti strandról. Nem kell fájdalom, de csak a fájdalomban kimért mélység fel?l látszik, hogy micsoda irgalmatlan magasságba vagyunk odat?zve, mint az átdöfött rovarok. A heged?k egyetlen hanghoz tapadnak, a m?szer túlmelegszik és sipol, s bár semmi sem tartja a hajót, az a helyén marad: a felszínhez fagyott.

Nem kell fájdalom. Aki maga alatt hullámzó vizet lát, a szélnek adjon hálát. Amíg repül a hajó, addig csobog a felszín, így hallgat a mély. A kimerevített, sima felület körös-körül azonban teste mélységmér?jéhez szegezi a hajóst, mígnem, ha nem is fodrot, de végre legalább valami egyenetlen alakot ölt a felszín is. A magasból alászálló heged?kön megszólal a mélység dallama. Belenyugvás és megbékélés ez, rábólintás a fájdalom nyitotta ?rre, a talajtalanságra. A tercen álló basszus, a Mariana-árok, úgy húzza alá a heged?k alászálló tézisét, hogy egyszer?en még mélyebbre mutat, messze legmélyebb hangja alá.

S a folyatás? Nem érdekes, a másnapról, a feledésr?l szól, a mélységmér? ábráinak elhomályosulásáról, a fájdalomcsillapító mellékhatásáról, amely a fecseg? felszínnel h?sít és nyugtat. És ez így is van rendjén, másként nem is lehetne élni. Ám ha valaki megteheti, örüljön csendben, amikor feltámad a szél.

*

2009. január 30. péntek 19:30

Zeneakadémia

MÁV Szimfonikus Zenekar
Közrem?ködik: Várjon Dénes, Simon Izabella (zongora)
Vezényel: Takács-Nagy Gábor

M?sor:

MENDELSSOHN-est
Tengercsend és szerencsés hajózás – nyitány, op. 27
E-dúr versenym? két zongorára
4., A-dúr (“Olasz”) szimfónia, op. 90

*

Johann Wolfgang Goethe:

Szélcsend a tengeren

Néma csöndben áll a tenger,
fodra, ránca mind megállt,
s a hajós szorongva nézi
a tükörsík láthatárt.

Semmi nyoma semmi szélnek!
Csönd, halálos rémület!
Az iszonyú messzeséget
egy hullám se töri meg.

(Szabó L?rinc fordítása)

 

Forrás: kulturpart.hu

 

http://www.kulturpart.hu/zene/8555/hangok_a_marianaarokbol

Itt részletet is hallgathattok.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:34 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1145 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva