H.Pulai Éva : Durván érdes – Interjú Báthori Csabával

A m?vészettörténet az ââ?¬Å¾érdes m?vészetââ?¬Â, azaz az ââ?¬Å¾art brutââ?¬Â elnevezés? irányzathoz sorolja Jacques Receveur francia fest?t, akinek rajzai versírásra ihlették Báthori Csabát. A képek és a versek Csapások és csodák címmel a minap egy kötetben kerültek az olvasók kezébe. A címadást – mondja a költ? – az alliteráción túl az is indokolhatja, hogy a csapás egyszerre jelent utat és szenvedést – és talán ez a kett?, így együtt vezethet el valamiféle életcsodához

 

A fülszövegben az áll, hogy a szerz? ösztönz? véletlenek útján jutott birtokába a rajzoknak. Mik voltak ezek?

Jacques Receveur francia fest? 1998-ban halt meg, 52 éves korában. ?t ugyan személyesen nem ismerhettem, de pár évvel ezel?tt barátságba kerültem az élettársával; ? örökölte a hagyatékot, és a közelmúltban hazaköltözött Budapestre.

Beszélgetésbe elegyedtünk, és hamar kiderült, hogy a birtokában vannak bizonyos festmények és egyéb m?tárgyak, én pedig el?vethetném versíró tollamat. Ezt a kett?t – a képeket és a versírói ízlést – próbáltuk egymással ízeltetni. Az örökös kezembe nyomott egy mappát, amelyben mintegy nyolcvan kisebb-nagyobb színes rajzot, festményt találtam; kezdenék-e vele valamit, kérdezte, ki tudnék-e találni bel?lük bármilyen m?fajban történetet, kommentárt, mesét. Miután szemügyre vettem a darabokat, beláttam, hogy egységes történet nemigen áll össze bel?lük, de egyenként, eleven mozaikként roppant er?s hatással vannak rám, már csak azért is, mert a rajzok ösztönzései mentén ki tudom egészíteni azt a formai és tartalmi világot, amely eddigi, úgynevezett „komolyabb” verseimben is megnyilvánult. Így vette kezdetét egy bizonyos gerjesztési folyamat: a képek csiklandták az én eszméletemet, és fordítva: én pedig kissé „hozzájárultam” a képekhez. Ha a kötetben e kett?t – képet és költeményt – együtt, párhuzamosan szemléli az olvasó, és megpróbálja a két talányt fedésbe hozni, akkor nyilván keletkezik valamilyen harmadik dolog. Alkalmasint olyan érzése támad: hopp, túlterjedtünk, túlemelkedtünk mind a képeken, mind a verseken. Ahogyan minden versben, zömmel a versek harmadik harmadában, észrevesz majd egy bizonyos csigalépcs?szer?en felépített metafizikai tartalmat, úgy a képekben is nyilván érzékel valami olyan tartalmat, amely a vers nélkül nem volna felfejthet?. Ez a viszonos kiegészítés, ez volt talán a vállalkozás legfontosabb célja. Goethének van egy nagyszer? mondása a Maximák és reflexiók cím? gy?jteményében. Így hangzik: “Az anyagot mindenki látva látja, a tartalmat csak az találja meg, aki valamit hozzá tud tenni, a forma pedig titok a legtöbbeknek.” Tehát az az igazi olvasó, aki hozzá tud tenni valamit a szemlélt m?alkotáshoz. Itt is err?l van szó: én hozzátettem ezt-azt a képhez, a kép hozzám tett valamit, ösztönzött valamire, így jött létre a versek gy?jteménye. És mindketten lakói vagyunk egy harmadik építménynek.

 
Két világ, két m?vészeti ágazat, eleven és holt szférák találkozása a könyv. Furcsa, szorongató és félelmetes ez a képegyüttes…

Annyit még el kellene mondani a fest?r?l, hogy m?veinek zömét (mint fentebb mondtuk) általában az art brut, szó szerint: az érdes, durva m?vészeti irányzathoz sorolják. Ez az irányzat az utóbbi húsz évben kezd ismertté válni Nyugat-Európában, legnagyobb képvisel?je egy Dubuffet nev? francia fest? volt, aki Lausanne-ban létrehozott egy komoly art brut- gy?jteményt, olyan m?vészek alkotásaiból, akik eredetileg a m?vészeti terápia szerves részeként kezdtek alkotni. Els?sorban képz?m?vészekr?l beszélek; de akadt egy-két beteg, aki költ?i tehetségr?l tett tanúságot. Tehát itt f?leg jelent?s fest?i életm?vek jöttek létre. Bizonyos intézetekben a gyógyítás részeként és m?vészi tehetségük felfedezése után általában a skizofrániás betegeket próbálták meg rábírni ápolóik, orvosaik arra, hogy fejlesszék ki a bennük lév? m?vészi tehetséget. Az egyik leghíresebb ilyen intézet Bécs mellett egy Gugging nev? faluban jött létre, az 50-es években. Leo Navratil professzor alapította (? nemrég hunyt el), ? ösztönözte évtizedeken át az ott él? betegeket m?alkotásra. Így jött létre például Ernst Herbeck költ?i életm?ve. Nos, Receveur képei is egy olyan fest? alkotásai, aki részben alkatánál, életkörülményeinél, betegségeinél is, részben pedig eszméletének különböz? amplitúdóinál fogva került kapcsolatba az art brut m?vészettel. Jut eszembe, idestova én is évtizedek óta olyan m?vészek életm?vével foglalkozom, akik valamilyen módon kilógnak, kilengenek a szokványos keretb?l, s akik a betegségt?l inneni, de a normalitáson túli eszméleti szférában hozták létre életm?vüknek egy részét. Gondolok itt els?sorban például Friedrich Hölderlinre, akir?l annak idején külön könyvet adtam közre; a kötet az ? életének második szakaszát tárgyalta, és Hölderlin a toronyban címen látott napvilágot. Aztán egy egész kötetnyi verset fordítottam ett?l a bizonyos Ernst Herbeckt?l, aki évtizedekig a guggingi pszichiátriai intézetben élt, és jelent?s költ?i életm?vet hozott létre. Ernst Jandl osztrák költ? például azt mondta Ernst Herbeck 1991-es halála után, hogy költészete a második világháború utáni osztrák líra jelent?s teljesítménye. Ez az art brut kezd valahogy beépülni az irodalomtörténeti értékrendbe, vagy legalábbis kezd láthatóvá válni a „normális” költ?i értékelés? irodalomtörténeti percepció horizontján.

Úgy látom, a képek önt egyfajta játékra ösztökélték.

A m?vekr?l dióhéjban csak annyit: én igen kedvelem a középkori dél-francia trubadúrlírát, tehát Aquitaniai Vilmost és társait. Az évek során egy kötetnyit fordítottam is e költ?k m?veib?l. A trubadúrköltészet egyik fontos jegye, hogy mindegyik trubadúr kitalálja a saját formáját, és annyira szereti a változatosságot, hogy mindegyik versének más-más formát kölcsönöz, nemcsak bels? formát, hanem küls? formát is. Ha felütjük Aquitaniai Vilmos vagy Bertran de Born verseit, azt látjuk, hogy nincs két azonos lírai forma. Szó se róla, egyetlen formán belül sincs két azonos forma, mert a bels? forma mindig mássá alakítja a küls? forma mázát és vázát; de én itt most pusztán küls? formát értek. Az én kötetemben is megpróbáltam a formai gazdagságnak és változatosságnak olyan palettáját felmutatni, amely az eredetihez, Jacques Receveur képeihez ill? módon alkalmazkodik, és ilyen úton-módon is gazdagítja a kötetet. Az irodalomtörténetben volt már ilyen eset, nem is egy, tehát hogy a képz?m?vészeti szféra ösztönzött valakit vers- vagy prózaírásra. Csak egy példát említek a közelmúltból. Ted Hughes-nak, a nagy angol költ?nek a Varjú-kötete,mely úgy jött létre (egyébként az eredeti 1970-ben jelent meg), hogy a költ? egy Baskin nev? amerikai fest? varjúképeihez verseket írt. Mondanom se kell, ez az alkotási változat semmilyen módon nem korlátozza azt a felfogást, hogy teljesen eredeti alkotásokról van szó. A mi kett?nk kötetében is látható, hogy a képekben nincs benne a versek nélkül az, ami a versekkel együtt benne van, és a versekben is több van, mint ami a képekb?l csupaszon érzékelhet?. Részben egymásra illeszked?, részben egymástól elhajló, egymást nem fed? tartalmakról van szó, a kett? különös vibrációt hoz létre, és valamely érdekes, az olvasó számára is felfedezend? saját átvételi területet tesz szabaddá.

Mennyiben befolyásolta ez a munka az Ön költészetét?

Ez a kötet, annak ellenére, hogy egy másik m?vész ösztönzésére jött létre, önálló verseskötetnek tekintend?, hiszen a képek csak azért tudtak megérinteni, versírásra késztetni, mert a bennük tapasztalható rejtett, talányos, vagy nem is annyira talányos tartalmak többnyire közelállnak eddigi verseimhez, rokonok az én világommal. Számtalan téma (például: menetelés, távolodás, elt?nés) az én életemben és verseimben is felbukkan alapanyagként. Nyilvánvaló, hogy a versekben is megjelenik a felt?nésben való elt?nésnek, így is megfogalmazhatnám, az eltávolodásban való jelenlétnek, a csoporthoz való csatlakozásnak vagy az attól való különállásnak a motívuma. Mondhatnám úgy is: a hazához való ragaszkodás vagy a határátlépés motívuma. Ez egy csoportképzet, s egyúttal képzet-csoport is. Van például a könyvben egy kép, ezen nyolc vagy hat furcsa figura menetel valahová. Nem tudjuk, hová, és nem tudjuk, együtt, egy cél felé menetelnek-e, de a kép azt a látszatot keltheti bizonyos versek esetén, hogy valami magasság, távolság, vagy valamiféle felfedezés felé közelednek. Némelyik figurának imára kulcsolódik a keze, a másik háttal áll a célnak, felénk néz, egy másik csak az arcélét mutatja. Mindannyian piros hósipkás süvegben bandukolnak, és néha az az ember érzése, hogy ugyan furcsa egyvelegnek rémlik ez a csoport, mégis valamilyen rejtett szál összeköti ?ket, ha más nem, hát az, hogy egy képre kerültek. Tulajdonképpen ezeket a motívumokat (és még másokat is) szerettem volna a versekben kifejteni, és a képekhez mintegy hozzámesélni.

Vannak kedvenc képei?

Egyik kedvencem ez, ez a piros csoportos menetelés. Van a kötetben egy-két kép, amelyhez több verset is írtam, és ez nyilván kifejezi bizonyos képek iránti vonzalmaimat. Azt mondhatnám, a képekb?l sugárzó, néha félelmetes, néha kiegyensúlyozatlan és pokoli, delejes varázs hatása egészen odáig terjedt, hogy a versekben is megjelenik valamiféle viszolygás, félelem, irtózat. Megpróbáltam a tónust kissé a nonszensz felé eltolni, sokrét?en árnyalni, hogy ne túl nagy súlyként, ellensúlyként jelenjenek meg az olvasó képzeletében. Mert a képekben mégiscsak érzékelhet? a kézfogás szándéka, a kéznyújtás gesztusa. Receveur m?vei nem képeznek egységes mesét, hanem egyenként delejezik az olvasót. Az a felhívás sugárzik a képb?l: fogadj el, olvasó; fogadj meg; találj ki. A képek arra vágynak, hogy az ember életének a részévé váljanak. Én ezt a szándékot semmiképpen nem akartam ellenmérgekkel kioltani, és nem óhajtottam olyan riadalmat okozni, amely a fest? rokonszenves közeledését meghiúsította volna.

Kiegészítette ?ket a saját költ?i képeivel.

Igen. Tudjuk, a versírás folyamata, az ihlet folyama a tudatban csak egy darabig képes párhuzamosan haladni a mintával, az ember csak ideig-óráig tud szorosan a képekhez tapadva teremni. Minden versben lakozik egy másik vers, akkor is, ha kép van az ember szeme el?tt, akkor is, ha nincs. Van egy elemi pont, van egy határsáv, és ott a vers elkezd valamilyen önmagával rokon, mégis ismeretlen szférába emelkedni; ezt a pontot az ember el?re nem mindig láthatja. Ezt a versek zömér?l nyugodtan elmondhatjuk. Gondoljunk például Weöres Sándornak a galagonyás versére, vagy egyéb versére; ezekben a nyelv a formán belül saját életre támad, saját tartalmakat hoz létre, mondjuk, a negyedik szakasz már a harmadik szakaszhoz kell illeszkedjen, és nem a képhez – ekkor jön létre a versen belül egy bizonyos idegen tartomány, itt az embernek, miután kirendezkedett a képb?l, be kell rendezkednie a versbe. Ami egyszer?, annak le kell a versben bonyolódnia, ahogy Tandori mondta. A vers bonyolításának ebben a sávjában jönnek létre a legelvontabb tartalmak; azt hiszem, mindegyik versemben erre törekedtem. A vers – általában második harmada végén, harmadik harmada elején – valahogy felforrósodik, valamiféle magasságélményt jelez, egy másik szférából int a képek szemlél?jének és a vers olvasójának. Ami a tónust illeti: a versek hangütésbeli palettája az úgynevezett „komoly” verst?l a nonszenszig terjed. Nonszenszen els?sorban a német nonszenszt értem, tehát Ringelnatz vagy Christian Morgenstern költészetére gondolok; de a fonákbeszéden belül is igyekeztem mindig földelést találni az égi tartalmakhoz. Egy kicsit mindig visszapillantani a vicces, humoros szférából, valamilyen lebeg?, sokrét? tartalmat közvetíteni mindegyik versben. Szeretném, ha az olvasó megérezné ezt; én is ezt érzékeltem Jacques Receveur mindegyik képéb?l. Gondolom, mintegy az ? hagyatékának, végakaratának a szellemében is – az egyetemes költ?i szabadság keretében – erre kellett törekednem. Megpróbáltam mindegyik versben egy bizonyos metafizikai magasságélményt kifejezésre juttatni. Például a Nyolc keresés cím? versben, amely kedvenc nyolcfigurás képemhez köt?dik. Ebben a szövegben az utolsó szakasz közelíti meg azt az élményt, amelyet Montesquieu úgy fejezett ki: ha elmegyek egy városba, els? dolgom felkapaszkodni a város környékén található magaslati pontra, hogy felülr?l tudjam átlátni a város szerkezetét. Igen, a versben is – a negyedik szakaszban – valami hasonlóról van szó, az emberi életre vetítve: mindannyian menetelünk, lépegetünk valahová, sétálunk, és a menetelés közben arra gondolunk, hogy mégiscsak meg tudjuk változtatni a helyünket és a természetünket. S?t, akár a hitünk elvesztése árán megmaradó hitünket. A vers végén felsejlik a gondolat: azért érezhetjük magunkat nyolcan rokonnak másokkal, mert mind a nyolcan keresünk valamit; és lehet, hogy éppen ez a keresés, és nem a találás tesz minket rokonná. Mindenképpen eljutunk egyszer az A pontból a B, C, D pontba. Maga ez a menetelés – az er?feszítés mint alapmomentum -, ez az a közös vonás, amely közösséggé tud avatni egy ilyen önmagában teljesen vadidegen egyedekb?l álló csoportot. Ebben a versben (és az ehhez a képhez f?z?d? egyéb versekben is) általában ezt a belátást próbáltam megfogalmazni, természetesen, a költészet eszközeivel. Mindenki fedezze fel a titkokat önmagának. Vagy a csodát. Mert nem minden csoda titok és örök rejtély.

Miért szedték színesen a 19. oldalon olvasható vers sorvégi rímeit?

A versformákon belül is megpróbáltam bizonyos érzékcsalódásokat és korrespondenciákat létrehozni, amelyek – a képekkel szembeállítva – külön hatáselemeket gerjesztenek. Igyekeztem az esetleg elny?ttnek t?n? formákat, a párrímes vagy a magyar költészetben már egyéb módon elkoptatott vagy meggémberedett formákat valamiféle új tartalommal tölteni. Példának említem a Pár hatvannégy foggal cím? verset – amellyel szemben a kötet bal oldalán két szakállas, horgas orrú, fekete szemeket mereszt?, váll-lapos rendjelekkel kérked? katonafigura látható, mindketten mosolyognak, és mindegyik foguk jól látható, még a bölcsességfoguk is. Ehhez a képhez írtam egy 4X4 soros szöveget; kísérletet tettem rá, hogy a verset magát is színesítsem, képpé tegyem. Azzal, hogy bizonyos sorvégi szótagokat általában más színnel szedtünk – pirossal, lilával vagy kékkel -, az olvasó emlékezetébe idézzük azt a lehet?séget, hogy voltaképpen magát a verset is lehet festményként, színek együtteseként szemlélni, és figyelmünket nem szükséges teljes mértékben a vers tartalmi elemeire összpontosítanunk. Ezek a megoldások és ajánlatok azt a gondolatot sugallják, hogy nem természetes, ha egy-egy vers fehér papíron, fekete bet?kkel jelenik meg nyomtatásban. Adódhatna máshogy is; és ha más lehet?ségeket is latolgatunk, a percepciónak, a felfogásnak is más útjait is megnyithatnánk. Szándékom és talán öntudatlan hajlamom arra irányul, hogy a könyv nyisson utakat az utakon belül, nyisson ösvényeket a f?utak mentén. A m? legmélyebb igyekezete – hadd mondjam ezt egy kép formájában – arra irányul, hogy ne hagyjuk számon kívül az utak peremén hever? dolgokat. A muzulmán világban ismeretes egy hallatlanul érdekes anekdota. Mesélik, hogy a Mekka felé igyekv? zarándokok az út mentén hever? köveket is felvették és vitték magukkal pár száz kilométeren, majd újra letették ?ket az út porába. Engem leny?göz a mese alapgondolata: látjuk, nem csak az emberek, hanem a kövek is zarándokolnak Mekka felé. Tehát a tárgyak is valamiféle üdvrend felé törekednek, cél felé, emberi segítséggel. Valahogy ilyen módon szerettem volna kedvezni e képek üdvösségének. a magyar költészet ízeivel, formáival, vitaminjaival.

 

Forrás: prae.hu – Szepesi Dóra

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:35 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1145 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva