dr Bige Szabolcs- : Különös barátság

Karcolat, mi lenne egyéb? *

 

 

A Wolf fiúk hárman voltak, a legkisebb tanár, a középső biológus és a legnagyobb orvos lett. Volt egy nővérük is, aki teológiát végzett, ami abban az időben még ritka dolognak számított.

A velem egykorú orvos, aki baleseti sebész lett, Svédországba került, ott szerzett hírnevet magának és szülőhazájának.

A múltévben tartott nemzetközi orvos kongresszusra ő is eljött, s akkor találkoztunk felelevenítve kissé különös ismeretségünket, barátságunkat:

— Mondd, emlékszel rá, hogyan ismerkedtünk meg, még, mint csóró egyetemisták? — kérdezte, ahogy leültünk a sarokasztalhoz.

Sokan nyüzsögtek a helyiségben a kongresszus szünetében, s ez bennem a régi menza hangulatát idézte, s a régi emlékeket.

— Milyen meglepett képet vágtál, mikor elvittem hozzád a fiamat, mert kerékpárral elesett és jól összetörte magát! — vettem át a szót.

— Én voltam az ügyeletes a traumán.

— Egyikünk sem hozta szóba a múltat — folytattam —, úgy tettünk, mintha akkor látnánk egymást először.

— Nem is lett volna helyénvaló személyes dolgokkal előhozakodni, amikor ott volt a sérült, akit el kellett látnom.

— Nagyon dühös voltam rád, de nem mutattam…

Negyedévesek lehettünk, tele lelkesedéssel, romantikával. És szerelemmel! Csapongtunk, mint a lepke virágról virágra, mert csábítottak a szebbnél szebb virágok! A szerencsésebbek megállapodtak, vagyis párra leltek.

Magam is lelkesen vetettem bele magam a diákélet viszontagságokkal teli életébe, de negyed-, ötödéves koromra kikötöttem egy barnahajú szépség mellett. Kisebb-nagyobb összezörrenésektől eltekintve szépen virágzott a romantikus kapcsolat. Majd két évig.

Egy idő után azonban észrevettem, hogy az én barnám túlságosan sokat van együtt, tanulás ürügyén Wolf Péterrel. Egy évvel járt alattam, de gyakornokoskodott, mint intern, a kórszövettanon. Délutánonként, amikor nem volt éppen oktatás, a kisterembe szabad bejárása volt. Ide vonultak be tanulni szinte minden nap. Be-benéztem hozzájuk naponta többször is, mondván, valamit keresek a könyvek, jegyzetek között, de soha sem tapasztaltam gyanúra okot adó közelséget, mozdulatot, tekinteteket.

De mégis! A kisördög ott bujkált bennem — megkértem egy kollégámat, figyelje őket. Napokig, hetekig nem jött semmi hír. Egyszer aztán jött a kolléga nagy sebbel-lobbal:

„Ha látni akarod, hogyan andalognak, siess a Posta utcába. Most láttam ott őket!”

Nekem sem kellett több. Hagytam a dolgomat, amivel éppen foglalkoztam, és rohantam, kapjam rajta őket az enyelgésen.

Valóban ott sétáltak kéz a kézben. Agresszív késztetésemet háttérbe szorítva, de vészjósló nyugalommal meghívtam egy feketekávéra Pétert. A kislány pedig menekülésszerűen hagyta el a terepet.

— Nézd — szóltam hozzá —, ugye tudod, hogy én bármikor pacallá verhetnélek?

— Tudom, tudom, de ez nem oldana meg semmit — válaszolta halkan.

Ezt magam is jól tudtam, de tettem a tempót, mutattam az erős fiút. Végül mégsem került sor tettlegességre. Kézfogással váltunk el, de a kis barnával többet nem találkoztam hónapokig. Egyszer-kétszer később még összefutottunk ugyan, de én már máshol voltam elkötelezve, s így nem volt értelme semmit újra kezdeni. Péter is már rég a múlté lett. Átiratkozott egy másik város egyetemére, ahol könnyebb érvényesülési lehetőségre számított.

Nem is láttam jó másfél évtizedig. Igaz, nem is hiányzott, mert az iránta érzett haragom tartósan befészkelte magát a zsigereimbe. Aztán jött az a bizonyos találkozás a kórház ambulanciáján. Nem mondom, hogy nem rökönyödtem meg.

Még a szavam is elállott, alig bírtam kinyögni, hogy mi is a bajom. Péter azonban korrektül viselkedet. A gyerek ellátása után szinte köszönés nélkül hagytam el a sürgősségit, csak a fiamra szóltam rá, „Köszönd meg a doktor bácsinak!”

 

Újabb évek múltak el felettünk, elhalványodott a régi sérelem, csak alig maradt egy kis nosztalgia bennem, de az is inkább a tovareppent ifjúságnak szólt, s most itt ülök egy asztalnál Péterrel, és jólesően, mosolyogva emlékezünk.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.01.18. @ 17:00 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 610 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.