dr Bige Szabolcs- : Gyerünk vidékre!

Küküllőn innen és túl – 2 – naplótöredék *

 

Egy évig bírtam a Sanepid (KÖJÁL) nevű intézménynél, ahova kineveztek. Nem mintha nehéz lett volna a munka, de mivel én betegeket akartam gyógyítani, s azt ott nem lehetett. Kértem, engedjenek ki körzetbe, de hallani sem akartak róla.

Jegyzékeket írni, okoskodni, nálam idősebbeknek utasításokat, tanácsokat adni… Brrr. Nem nekem való!

Mindennek a tetejében még be is hívtak katonai kiképzésre.

Éppen tüdőgyulladással feküdtem a bel. osztályon, mikor jött a behívó. Természetesen mentesítettek akkor a bevonulás alól, de a hadsereg nem mondott le rólam, mert egy félév múlva újra behívtak.

Ekkor már nem volt mentség. Hiába mondtam, hogy kicsi gyermek, meg anyagi gondok, nem érdekelte a hadsereget. Temesvárra vittek, három hónapra. Feleség, meg kilenchónapos kisbaba otthon egy fizetésből, mert a kiképzés alatt nem járt a fizetés, hiszen zsoldot kaptunk, és két helyről nem származhat „jövedelem”. Ez a zsold, mint jövedelem — idézőjelben — nem tett ki többet havonta egy kiló sertéshús áránál (!). A kaszárnyában adtak e mellett ugyebár, enni naponta háromszor, és egy csomag cigarettát két napra. Ki voltunk fizetve…

Fizikailag nem volt semmi baj a katonáskodással. Még híztam is két-három kilót. A rendszeres testmozgás és mennyiségileg, kalória szempontjából elegendő étkezés járult hozzá a súlygyarapodáshoz, és jó testi kondícióhoz. A baj a semmittevéssel volt, meg azzal, hogy mindent csak parancsra lehetett tenni.

Néha — hetente egyszer — hazatelefonálhattunk, és minden vasárnap kimehettünk a városba. Ezek tartották bennünk a lelket. Vasárnaponként az otthonról kapott kicsi pénzt persze a kocsmába vittük. Berúgni nem sikerült egyszer sem. Nem volt annyi pénzünk! Inkább tekeregtünk a városban, bámultuk az embereket, a nőket. Ismerkedni, nem ismerkedtünk. Nem volt annyi pénzünk! Tamás barátom, akit jóképű gyereknek tartottak, és az egyetemen sikerei voltak a medikáknál, megpróbált leszólítani egy csinos leányt a cukrászda előtt, de megkapta a magáét.

A lány megfricskázta az orrát, ezekkel a szavakkal kísérve a mozdulatot: „Nekem pénz kell, szépfiú, nem a kékszemed!”

Kacagott Tamás a kudarcon, és nem próbálkozott többet. Mi sem…

Így telegettek a hetek kimenőtől kimenőig, és telefonhívástól telefonhívásig. Akkor omlott össze a kártyavár, amikor a telefonkagylóban meghallottam a kicsi lányom gőgicsélését.

Azért mégis csak letelt három hónap.

Otthon meglepetés várt a munkahelyemen.

— Most indul egy továbbképzés a fővárosban — fogadott az igazgató —, rád gondoltunk, hogy végezd el. Közegészségtan és csak hat hónap. Szakorvos leszel, miután befejezed. Nyersz három évet, mert ennyi máskülönben a szakosodás ideje.

— Köszönöm! Megbeszélem otthon.

— Reggelre kell a válasz! Ha te nem mész, majd megy más, úgyhogy ne sokat teketóriázz!

Mondom délután a feleségemnek. Láttam rajta, nem nagyon lelkes, de hát az én bőrömre megy a dolog. „Jó lenne kihasználni, a gyors előmenetel adta lehetőséget!” — morfondírozok félhangosan. — „De akkor egy életre bezáródik a lehetőség a gyógyító munka előtt…” Nem tudok dönteni. Éjszak is csak forgolódok, töröm a fejem, mi lenne a helyes, az ésszerű, a kedvemre való? Ott van még az a félév is távol a családtól. Reggelre döntöttem…

— Igazgató úr! — kezdtem másnap. — Nem fogadom el az ajánlatot.

— Akkor mész ki falura! — válaszolta dühösen — úgyis az a párt utasítása, hogy minél több értelmiségi dolgozzon falun, vidéken. Mérnök, tanár, orvos. Meg kell javítani a vidék, a mezőgazdaság színvonalát. Ezt akarod?

— Megyek ki falura, körzetbe! — feleltem számára érthetetlen lelkesedéssel.

Amit nem sikerült elérnem kérvényekkel, kérelmekkel, azt tálcán hozta elém a sors. Két nap múlva már el is foglalhattam a helyemet Kóródszentmártonban. Az ottani kollega ment helyettem Bukarestbe.

Mit mondjak? Madarat lehetett volna velem fogatni, úgy örvendtem a lehetőségnek, hogy saját rendelőmben betegeket gyógyíthatok. Végül is ezért tanultam az egyetemen hat évig!

Azért nem ment olyan simán a kezdet, mint ahogy elképzeltem, pedig az eltelt év alatt gyakorolgattam, ahol lehetett a beteggel való kapcsolatot. Kijárogattam, Fazekas Sanyi barátom rendelőjébe, amikor délutános volt, és figyeltem mit, hogyan csinál. De ez mégsem volt igazi orvosi tevékenység. Csak a partvonalról figyeltem, mi történik a pályán…

Most pedig már ott is ül előttem az első paciens, mondja a panaszait, és én borzasztó zavarban vagyok. Nézek rá a járási főorvosra, aki elkísért az új munkahelyemre, most vajon mit kell tennem?

— Te, ennek mi a baja? — szaladt ki a számon a kérdés.

— Hát, vizsgáld meg! — válaszolta mosolyogva. Biztosan eszébe jutott az ő első napja a rendelőben.

Igen, ilyen egyszerű volt a dolog. Meg kellett vizsgálni a beteget. Azóta is itt cseng a fülemben ez a mondat. Nem elég a panaszáradat meghallgatása, nem elég a tízmillió lelet, meg kell vizsgálni a beteget!

Hamar berendezkedtem, és megismerkedtem az új környezettel. Egy hét múlva már jó viszonyba kerültem a református pappal, a román pópával, a néptanácselnökkel és a mezőgazdász mérnökkel. A pap még a szószékről is üdvözölt, kihangsúlyozva, hogy egy a törekvésünk: ő a lelkeket, s én a testet gyógyítom. Azt az igét pedig, amelyik szerint „nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is”, úgy magyarázta, hogy bizony azért a kenyérről ne feledkezzünk meg. Hiába mondtam aztán este a kártyaasztalnál neki, hogy ne csináljon nekem reklámot, főleg ne ilyen egyértelműt, csak legyintett.

— Majd megtanulod, a hálát jó szívvel fogadni.

A román pópa — alacsony, középkorú férfi — szívélyesen fogadott, mikor szerény hajlékában felkerestem. Atyámnak kellett szólítani. A felesége és az édesanyja is így szólította. Gyorsan kihasználta a jelenlétemet és betegeskedő édesanyját a gondjaimra bízta. Áhítatos figyelemmel kísérte minden mozdulatomat, amíg vizsgáltam a nénit.

— Nagy csodálója vagyok a tudományodnak! — hízelkedett nekem, bár tudtam, hogy a hívei sokszor veszik igénybe ráolvasó gyakorlatát.

Hallottam a pacienseimtől, hogy mindenféle testi-lelki bajra van imádsága, sőt elemésztő rigmusa is. Miután már jobban összemelegedtünk, rá is kérdeztem, igaz-e? Nem tagadta, s csak nevette megrökönyödésemet.

— Tudod, igény van rá, és ezt jobban megfizetik, mint az egyházadót — magyarázkodott.

A tanácselnökkel kissé nehezebben ment az ismerkedés. Fantáziátlan hivatalnok ember létére nehezen értette, miért nem járok gyűlésekre, meg délelőttönként, miért mindig csak e rendelőben rostokolok, ahelyett, hogy átmennék hozzá egy-két pohár pálinkára. Ameddig a faluban dolgoztam, végig azzal gyötört, hogy cseréljük el a rendelő épületét a tanácséval. Hiába mondogattam, hogy azt a nép maga közadakozásból vásárolta, és nem én vagyok a tulajdonos, hanem az egész falu — így is van telekkönyvezve — nem tágított. Végül a következő ciklusban más lett az elnök, s azt nem érdekelte a csere. Megmaradt a mai napig a helyén a rendelő.

Úgy osztottam be a munkámat, hogy esténként hazamehessek Dicsőbe, ha nem fárasztott ki nagyon a nap. A hétvégén azonban mindig otthon töltöttem. Nem mondom, nem volt egy leányálom korareggel a mínusz húsz, huszonöt fokos téli hidegben kikutyagolni az állomásra. Jó másfél kilométert végig a városon.

Kint a falu kis állomásán a homokfutóval, vagy szánnal várt Antal bácsi, a fogatos. Jól bebugyolált két pokrócba is, mégis megfagyott a fülem. Akkora lett, mint egy fél alma. Kacagták is a munkatársaim a rendelőben. Még meg se haragudhattam, hogy kikacagnak, mert valóban viccesen néztem ki. Akkor nem fájt, csak másnap, meg nyaranta, ha megsütötte a nap.

Délutánonként, esténként mindig igyekeztem, hogy elérjem otthon az esti fürdetést, hiszen ez az est fénypontja. Gyönyörűséges percek! Nagy hancúrozás, pancsolás közepette zajlott ez az esemény a jól befűtött szobában. A kislány egyik kedvenc szórakozása az volt, hogy belekapaszkodott a hajamba és úgy állt fel fekvő helyzetből. Nagyszerű tornamutatvány, még ha számomra kissé fájdalmas is. Mit számított ennyi kellemetlenség ahhoz az örömhöz képest, amit Csillának jelentett, ha sikerült!

Ahogy elmúlt a tél, s kitavaszodott, kipróbáltam a falusi élet minden elérhető lehetőségét. Neveltem libákat, csirkéket, felástam a kert egy részét, ültettem gyümölcsfákat — szép kert tartozott a rendelőhöz, legalább egy hektárnyi. Lenyúlt a vége a Kis-Küküllő partjáig.

Kora reggelenként szívesen leszaladtam a folyóig a friss levegőn. Vidámabban kezdődött így a nap. Látom, ám, egy reggel, hogy a takarítónő, Mariska, meg a 7-8 év körüli kislánya a kerítés mentén szednek valamit.

— Csalán – válaszolták a kérdésemre. — Zsenge, fiatal hajtások. Levest főzünk belőle.

Közelebb lépve láttam, valóban a néhány centis lilás-rőt hajtásokat tépegették és gyűjtötték egy kis kosárkába.

— Úgy kell elkészíteni, mint az öntött salátát. Hozok belőle, ha megfőtt, kóstolja meg! – ígérte.

Megkóstoltam és ízlett, sőt azóta bevonult háztartásunk tavaszi különlegességeinek sorába.

A szépidő beálltával a kis családom kijött hozzám, a községbe. Tartozott a rendelőhöz konyha is rendes, jó főzőkályhával. Még edényeket is találtam a tálalószekrényben, meg minden konyhai kelléket. Falusi szülészetet akartunk ide berendezni, s ahhoz kellett mindez. Hogy nem valósult meg az elképzelés, nem rajtunk múlott. A község is akarta volna, a tanács is támogatta, a személyzet is meglett volna. Hiszen három középfokú végzettségű káder dolgozott a körzetben: Lujza védőnő, Júlia-néni közegészségügyös, Ácsné bába (szülésznő), továbbá ott voltam én az orvos és Mariska a teljes munkaidős takarítónő. Megváltozott azonban az egészségügy megítélése magasabb szinten. Minden fejlesztést megvétóztak…

Közben a rendelő melletti orvosi szobát alakítottam át ideiglenesen lakószobának. Ideiglenesen, mert túl szűknek bizonyult, mikor kisgyerekestől beszállásoltuk oda magunkat. Annyi előnye azért csak volt, hogy bármikor beléphettem hozzájuk napközben is, ha kicsi időm adódott. Egyetlen ajtó választott el csupán.

Első reggelen még aludtak, mikor én már megkezdtem a rendelést. Éppen a panaszait sorolta egy hangos beszédű román bácsi, mikor a két helyiség között kivágódott az ajtó, és megjelent egy pöttöm hálóinges leányka borzaszó dühös, felháborodott arccal.

— Ez az enyém apa! Az enyém! — kiáltotta.

— Ne félj kicsim — csitította a bácsi —, nem vesszük el a tátádat, ő a tied, csak beszélgetünk vele — és megsimogatta a kicsi buksi fejecskéjét.

Ettől a nem várt kedvességtől pillanat alatt megnyugodott a gyermek, de még odaszólt „Jó!” — és visszavonult a szobába.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.01.06. @ 14:18 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 609 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.