B.G.Boróka : Vihar

Hosszú órák és percek,
néma éjszakába veszett
ki nem mondott szavai
fojtogatnak.*

 

 

Hosszú órák és percek,

néma éjszakába veszett

ki nem mondott szavai

fojtogatnak.

 

Mint, ahogy a vízcseppek

az üvegre rápattannak,

először csak figyelmeztetésként,

néhány nagyobb koppanással jelezve,

majd hirtelen erőre kapva,

egymást megelőzve

csapódnak az üvegfalnak,

hogy minél hamarabb,

utat adhassanak a feszültségnek,

a bennük feszül? kimondhatatlannak,

és egymásutánban szétrobbannak.

 

Így feszül bennem is a gondolat,

a ki nem mondott igenek és nemek,

a visszafojtott megbocsátás és félelem,

a féltés és önző érzelem.

 

Térbe veszett, üres tekintetem

rátéved a vízpettyes üvegen

a fürge cseppek összefutó képére,

mely életem kusza tükre most.

 

Cikázó villámokkal, mennydörgő hanggal

jelzi a vihar, utat enged a feszültségnek.

Jaj, ha ilyen könnyű volna!

Mint egy villám, mennybéli hang,

hogy kiszakadhasson belőlem az érzés,

hogy kimerjem engedni, azt, amitől félek,

és beismerjem, amit csak álmaim feledett

emlékfoszlányai engednek felsejleni,

akkor talán nem érezném magam,

ennyire egyedül és meg nem értetten,

mint ázott kutya a viharban.

Legutóbb szerkesztette - B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.