Vak némasággal fojtó büszkeségem
a végtelenben állni kényszerít,
talpon vagyok, de gondolatban térden
bens?m kavarja fáradt rímeit.
Most sziklaként állunk egymással szemben
hol egyikünk, hol másikunk remeg
én úgy hittem hogy nem teszed velem, nem,
a józan ész ezt már nem érti meg.
Szolgáltad eddig minden vágyamat,
?széjben is majd vad tavaszt találsz
súgtad és égni százszor láttalak
de tánc volt csak és elmaradt a nász
a lassan h?l? sápadt hold alatt.
Engedj szívem, ma már utamban állsz.
