A kiállítás címe Retrospektív, bár Ruff szerint inkább a fontosabb periódusok felmutatásáról van szó. Mégis valami teljességet mutat be, miután a pályakezd? évek azonos beállítású nagyméret? portréitól a legújabb, idei munkákig, amelyek már a fotón túlról figyelik a kép és a gondolat kapcsolatát, végigkíséri mindazt, amivel Ruff foglalkozott. Nálunk ez a fajta elemz?, kutatásra épül? fotográfus látásmód ritka jelenség. A tárlat hazai közegben így nem feltétlenül sikertörténet, de az eredmény igazolja a vállalkozást: Ruff logikus, racionális metódusa, ami a képet alapanyagnak tekinti és azon keresztül láthatatlan folyamatokat tesz láthatóvá, er?s, provokatív anyagot kínál.
A sorozatok nem id?rendet, hanem gondolkodási mintákat követve töltik be a M?csarnok egy-egy termét, de a témák magyarázatot igényelnek. Az óriási méretre nagyított fotókat a falakon azok az interjú-részletek kísérik, amelyeket Ruff a kiállítás készítése közben egy-egy sorozatról adott, ez jól elirányít a látott anyag és a létrehozó szándék között. Enélkül nem lenne világos, mit keresnek egymás mellett a csillagvizsgálóban professzionális kamerával készített éjszakai égbolt-képek és az internetr?l letöltött pornófotók torzított, homályos nagyításai. A „lopott” aktfotókon a feltárulkozás, a voyeurizmus lehet?sége az internet totális szabadságában kap új értelmet, a csillagképek pedig a tökéletesed? technika révén ugyancsak a behatolás, a kukkolás gesztusára invitálnak: a képhez egészen közel lépve a távolabbról látható képrészek mellett-között új csillagok, új világok nyílnak meg. A pornóképeket viszont a közelség feloldja, eltünteti, a nemiszervek, testrészek, mozdulatok elt?nnek a homályban.
Egészen más eszközt használ az a sorozat, amelyiket éjszakai felvételre képes katonai berendezéssel csinált Ruff, békés városi környezetben, vagy azok A rend?rségi fantomfelvételek, melyek a 40-es évekb?l származó arcelem-készlettel készültek, de nem valós fantomképekb?l, hanem Ruff által komponált, elmozgatott képek szitanyomatából. Itt a feltételezett arcvonások kontúrja bizonytalan, megjelenik benne az áldozatok emlékezetének pontatlansága, és láthatóvá válik, hogy a pontos rekonstrukció lehetetlen. Markáns párja ez a sorozat a felnagyított portréknak, melyeket Ruff még pályája kezdetén készített a barátairól, ugyanúgy az egyedi és az általános közötti sávot kutatja, mint amaz.
Két terembe kerültek azok a képek, amelyek a szeptember 11-i tragédia és az iraki háború felvételeit pixelekre tördelik. Messzir?l még nagyjából látni véljük, mit mutat a fotó, de közelr?l a látvány szétesik, színes sávok geometriájává tompul. Az er?szak bizonyítékai feloldódnak a színrácsok hálójában, mint az álomképek a valóság fényében.
Ha kép és valóság viszonyáról van szó, morális értelemben ma alighanem Thomas Ruff hozzáállása a legtisztább. A ma készül?, elképeszt? mennyiség? kép, amit Ruff egyszer?en „digitális szemétnek” nevez, és a képkultúra gátlástalansága egyedül kritikai attit?ddel kezelhet? a maga helyén. A kép szerepe ma átvette a szóbeli közlés helyét, narratíva lett, manipulatív eszköz, amit meg kell tisztítani, újra kell gondolni. Thomas Ruff ezt az utat járja, amikor nem különbözteti meg a saját készítés? képet az újságkivágástól vagy a talált fotó átfogalmazásától. Nem az egyedi látásról beszél, hanem a képalkotás felel?sségér?l, és ezzel aligha népszer? a mai m?vészeti színtéren. De mindenképpen egy új képi gondolkodás egyik els? mestere.
Forrás: www.kultura.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:34 :: H.Pulai Éva
