Erős János talán nem is volt igazán János, és lehet, hogy erős sem, de hát az ember a vakondtúrást is kikerüli, mert könnyen hasra esik benne. Nem volt egy verekedős típus, inkább mindig csendes, köpcös, tömör emberke, a hangját sosem emelte fel. Délutánonként megjelent a sarki kocsmában, behúzódott valami homályos sarokba és csendesen iszogatta söreit. Egy szépnek nem mondható napon azért kiderült, miért hívtak Erős Jánosnak. Addig csak hittük, hogy az a vezetékneve, igaz lehetett is az, de akkor találó.
Pár suhanc vette körül kedvenc sarkában és pénzt követeltek tőle. János hallgatta őket egy darabig, majd amikor már lökdösni is kezdték, benyúlt a zsebébe és egy régi Kossuth ötforintost vett elő. Jó, békebeli ezüstöt. Patinásat. A fiuk is abbahagyták a lökdösődést és kíváncsian nézték a az érmét. Látták rajta, hogy pénz és az érme egyik oldalán lévő manus is ismerősnek tűnt. Mindenki Jánost figyelte, vajon mit akar a letűnt világ ezüstjével akkor, amikor itt ezresekről lett volna szó. János nyugalma átragadt a fiukra is, várakozóan, értetlen arccal nézték a szokatlanul nagy férfitenyeret, a benne fekvő szokatlanul nagy érmével.
János egy cirkuszi mutatványos komótosságával két ujjára fektette, majd a hüvelykujjával középen nyomni kezdte. Rezzenéstelen közömbös arccal, láthatóan erőlködés nélkül hajtotta meg az érmét középen, majd az egyik, tátott szájjal bámuló fiú szájába nyomta.
Csend lett a kocsmában. János kikerülve a dermedten álló vendégeket, csendesen kiment. A pénz körbe járt, mindenki próbálta kiegyenesíteni valami trükkre gondolva, persze siker nélkül.
— Hú láttad, mekkora tenyere van? — szólalt meg az egyik suhanc.
— Jó, hogy nem vágott nyakon — mondta a másik.
Csendesen mentek ki a kocsmából, még mindig az érmet nézegetve.
— Mit csináljunk ezzel? — kérdezte az egyik kölyök. — Talán a zaci beveszi ezüstbe.
Szóval, mentek.
Persze onnan gyorsan elküldték őket, hogy talán valami numizmatikusnál próbálják meg.
A környéken csak egy ilyen volt. A tulajdonos az érme láttán mosolyogni kezdett, majd az asztalfiókból kis zacskót húzott elő.
— Már megint a János! — mondta és az asztalra szórta a zacskó tartalmát. Hat darab Kossuth ötforintos félbehajtva. A fiuk tágra meredt szemmel nézegették, majd egyenkint, nagy tisztelettel kézbe vették az érmeket. A tulaj mesélni kezdett.
— János régen kőfaragó szobrász volt, majd egy a párt által gúnyosnak talált szobra miatt tevékenységét Sopronkőhidán folytathatta több, mint tíz évig. Nagyon erős keze van.
A fiuk sűrűn bólogattak és már nem volt sürgős eladniuk az érmét, de már nem volt visszaút sem. A tulaj gyorsan a zacskóba söpörte az érméket, persze a fiukét is és egy húszast dobott az asztalra.
— Még három van — morogta.
A fiuk kérdésére még megjegyezte:
— Tíz Kossuth ötforintossal szabadult.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.18. @ 17:26 :: George Tumpeck
