Avi Ben Giora. : Öt perc az élet

*

 

Harminc év. Micsoda hosszú idő! Pedig ennyi ideje, hogy nem járt Budapesten. Egyedül jött, noha családja és gyerekei is vannak. De mivel nem magyar nőt vett feleségül, inkább az egyedül vállalkozott az útra. Pedig felesége kérte, hogy vigye magával, hiszen szeretné megismerni férje születési helyét.

– Mégis mit keresnél te ott? A nyelvet nem beszéled és egy elmaradott ország a keleti tömb közepén. Jobban jársz, ha nem jössz velem.

– De engem akkor is érdekelne.

– Maradjunk annyiban, hogy én magam sem tudom, hogy most hogyan is néz ki. Harminc éve nem láttam, csak a televízióban. Jövőre majd eljössz velem.

Az utazás minden különösebb izgalom nélkül zajlott le. Igaz, hogy Rómában át kellett szállnia, mert nem volt közvetlen járat. Malév géppel utazott tovább, és nagyon meglepődött a stewardesek kedvességén, és eleve a kiszolgálás magas színvonalán. A repülőtéren érte a másik kellemes csalódás.

– Nem semmi – gondolta magában. – Bármely európai légikikötővel felvehetné a versenyt.

A taxizás már nem volt annyira kellemes. Sőt amikor a taxis egy szaftos összeget mondott elképedt, de aztán csak annyit mondott.

– Már azt hittem rossz helyen járok errefelé.

– Ugyan miért tetszik ilyet gondolni? Mióta nem tetszett erre járni?

– Fiam, tökéletesen mindegy. Ugyanúgy megpróbáljátok átverni a turistát, mint ezelőtt, harminc éve. Csak akkor volt valami mérték is.

– Miért tetszik ezt mondani? Bármely kolléga ennyit kért volna magától.

– …Ne áltassa magát. Maguknál a taxióra úgy látszik, csak dísznek van, mert nem volt bekapcsolva. De ha be is lett volna kapcsolva, hallottam még odaát barátoktól, hogy az annyit fog mutatni, amennyit a gazdája akar.

– Ha órával megyek, kétszer ennyi lett volna. Maga nem él itt, fogalma sincsen, mit kell megküzdenie egy taxisnak, hogy ne haljon éhen. Rá vagyunk kényszerítve, hogy csaljunk. Minket, kis mezeieket figyelnek éjjel–nappal, pedig mi nem is svindlizünk annyit, mint a nagy társaságok. Ők csoportban vannak, és ha ilyen utasuk akad, mint maga, képesek még jobban megvágni. Én csak figyelmeztetem, hogy ne üljön be olyan kocsiba, amire az van írva, hogy Cyti.

– Na, ne mondja azt, hogy miattam éhen fog halni. Itt van magának egy ötvenes.

– Micsoda? Egy ötvenessel akarja kinyomni szememet? Vigyázzon, mert nem rendőrt hívok, hanem a haverokat, azok majd jobb belátásra bírják.

– Nem félek én tőlük, de nem értem mit kevesel ötven dolláron?

– Jaj elnézést, én azt hittem, hogy ötven forintra tetszett gondolni. Tudja, sok külföldre szakadt hazánkfia a harminc éves árakat akarja adni. Nagyon köszönöm és itt a névjegyem, ha szüksége van taxira, engem hívjon. Van mobilom is – mutatta fel büszkén.

A szállodában, megint csak meglepetés várta. Előzékeny és szakszerű kiszolgálás fogadta. Gyorsan levetkőzött és beállt a zuhany alá. Hosszú percekig engedte magára a meleg vizet. Egyszerre csak egy szúró fájdalmat érzett a mellkasában. Úgy érezte, menten megfullad. Alig kapott levegőt, majd meg fulladt. Szinte az utolsó erejéből négykézláb bekúszott a szobába. Felemelte a telefont és ki sem várva, hogy valaki beleszóljon, már suttogta:

– Halló, porta? Legyen szíves… orvost hívni a 456–os szobába… a negyedikre… Nagyon rosszul vagyok.

– Azonnal hívjuk a mentőt, legyen türelemmel egy kicsit. Küldök addig is segítséget.

Egy perc sem telt el, két szállodai alkalmazott is berohant a szobájába. Egyikük azonnal a szíve tájékán kezdte masszírozni. Egy időre elsötétült előtte a világ. Már csak akkor eszmélt fel, amikor egy kórházi ágyban feküdt. Egy csomó kábel volt rácsatlakoztatva, amik valami műszerhez futottak. Sajnos jól ismerte ezeket. Egyszer már átesett ilyenen, igaz vagy 15 évvel ezelőtt. EKG gép vérnyomásmérő, amit az első percben megállapítani tudott. Úgy látszik, most megint ég és föld között lebeg.

Orvos hajolt fölé.

– Jobban van uram?

– Egy kicsit. Mondja mi történt velem tulajdonképpen?

– Sajnos ez egy infarktus volt! Az utolsó percekben érkezett be hozzánk. Ha csak öt perccel később jut kórházba, már kritikus állapotban lett volna. De mondja csak, voltak az utóbbi időben hasonló panaszai?

– Nem. Illetve ezelőtt 15 évvel volt hasonló rohamom. Pár nap után jól voltam és ki is engedtek a kórházból.

– Most is így lesz, megnyugodhat. Pár napig megfigyelés alatt itt tartjuk, utána tovább élvezheti a szabadságot.

   

Két napig állandóan orvosok jöttek mentek körülötte. Vizsgálgatták jobbról, balról. Semmi érdekeset nem találtak és közölték is vele, hogy a következő nap ki is engedik a korházból. A mobilja, ami az éjjeliszekrényén hevert, lemerült, így nem tudta volna értesíteni a családját.

– Ugyan minek is hívnám őket? – szaladt át a gondolat az agyában. – Jobb, ha semmit sem tudnak meg az egészből. Felesleges izgalmat csinálnék nekik. Maximum egy héttel előbb megyek majd vissza, ha valami megint nem stimmelne. De hát jobban vagyok, és az orvosok is ezt mondják – nyugtatta magát.

Este az orvos ismét nyugtatta, hogy semmi nyoma nem maradt az infarktusnak, nyugodtan kimehet a kórházból élvezni a szállodát, meg Budapestet. Reggel hozták a papírokat meg a számlát is.

– Jaj ne haragudjanak de, semmi sincs nálam. Se papírok, se pénz. A handy is egészen véletlenül van velem – mutatott a telefonra –, mert a fürdőköpeny zsebében volt.

– Ugyan már – hagyták rá. – A szállodából majd visszajön. Az adatai különben is megvannak, így végső soron le tudjuk bonyolítani a számlát az amerikai biztosítónál is, feltéve, ha van biztosítása.

– Már hogyne lenne? Nálunk a betegbiztosítás fontosabb, mint az adóbevallás. De visszajövök, mert jobb nekem is, maguknak is a készpénz. Csak egyet kérnék még. Hívjanak taxit, mert azért így nem mászkálhatok mégsem.

– Természetesen. Tessék lefáradni a főbejárathoz és ott várni a taxit.

Ahogy mondták, le is ment a főbejárathoz várni a taxit. Senki sem nézte, hogy papucsban és fürdőköpenyben ácsingózik a kapu előtt. Úgy látszik ez itt mindennapos látvány – gondolta. Már több mint öt perce várt és taxi sehol. Kisétált a kapun is, hátha ott várakozik már a taxi.

Ekkor megint megismétlődött vele ugyanaz, ami három nappal előbb. Hadonászni kezdett a kezével, kiabálni szeretett volna, hogy segítsenek, de egy árva hang nem hagyta el az ajkait. Az emberek nem vettek róla tudomást. Gondolták, egy beteg a kórházból, aki ki próbált szökni, vagy valami hajléktalan. Mire valaki komolyabban próbált volna vele foglalkozni, addigra ismét elvesztette az eszméletét.

Hiába próbálkoztak az orvosok mindennel, már menthetetlen volt. Már nem volt olyan kegyes hozzá a sors, mint három nappal előtte.                                                           

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.11.01. @ 16:00 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.