Fáni, a házirigó

Három hónapot töltött egy tömházlakásban. szabadban született, nem viselte el a kalitkát, és szabad madárként élt élete végéig.

 

 

 

 

 

1986. május elsején kezd?dött e történet. Lányom, Zita, els? nagy hegyi túráján, amikor megmászta a Nagyk?havast. Mentünk felfelé a Családi úton, amely azért kapta a Családi út nevet, mert a Nagyk?re vezet? utak közül a legkönnyebb túra, s gyermekest?l, nagymamástól is fel lehetett jutni röpke három és fél óra alatt a menedékházig. Onnan már csak háromnegyed óra az 1844 m magas csúcs.

Az els? órányi út azért elég meredek, úgy neveztem én el még gyermekkoromban, hogy a „köptet?", mert kiköpöd a tüd?det, amíg felérsz az els? pihen?höz. Akkor még fiatal voltam, harminc éves sem, tele energiával, s mivel a ritmust Zitához kellett igazítani, nekem b?ven volt id?m, hogy „egy kis kerül?vel bíró úr" tegyem meg az utat, s összeszedjem az ösvény körül található gombákat. Egy adott pillanatban két verébre lettem figyelmes. Pontosabban azon csodálkoztam el, hogy mit keres a Nagyk?havas oldalán két veréb. Közelebb menve hozzájuk, az lepett meg, hogy az ily vadonban él? verebek, miért nem ijednek meg az ember közeledtére. „Genetikailag bennük van a szemtelenség" vontam le magamban az el?ítéletes következtetést, de azért hívtam Zitát, hogy nézze meg a verebeket.

– Gyere óvatosan, ne ijeszd el ?ket! – figyelmeztettem.

Az óvatosságra nem volt szükség, mert annyira szemtelenek voltak, hogy egy méternyire meg tudtuk közelíteni ?ket. Nem röpültek el, csak gubbasztottak összebújva. A méternyi távolság úgy látszik kritikus volt, mert amikor Zita közelebb akart menni, azt már nem vették jó néven. Ám nekem ekkor a jól ismert találós kérdés jutott eszembe. Rögtön el is sütöttem:

– Hányat lép a veréb egy évben? – kérdeztem a lányomtól. Az ilyen beugrató kérdéseknek rendszerint a gyermekek a szenved? alanyai.

– ???

– Egyet sem, mert a veréb nem lép, hanem ugrik…

Ekkor már a feleségemnek is felt?nt a jelenség.

– Te ezek miféle verebek, mert nem ugranak, hanem gyalogolnak!

Tovább szemlélve ?ket, további verébtelen tulajdonságok t?ntek fel.

– Valami olyan fura bennük. Az alakjukban.

– Te, ezeknek nincs is farkuk. Attól olyan furák.

Zita megelégelte a „verebek" utáni gyalogolást, s határozott lépésre szánta el magát. Utánuk szaladt, s megfogta az egyiket.

– Jé, ezek nem repülnek…

Világos. Fiókák. De mit keresnek a földön?

– Sikertelen els? repülés? És nem tudnak visszarepülni?

– Szerintem nem, inkább kakukk rúgta ki ?ket a fészekb?l. De hol a fészkük?

Mind feltekintettünk, de a környez? fákon egy fészket se tudtunk felfedezni. Zita közben boldogan simogatta a kismadarat a kezében.

– Vigyük haza…

– Azt se tudod, hogy mit eszik, hogy neveled fel? Elpusztulna…

– De ha itt hagyjuk, akkor is elpusztulnak, mert az anyjuk nem fogja etetni ?ket, s megtalálja valami kóbor ragadozó.

Élet és halálról kellett döntenünk. Ha hazavisszük ?ket, lehet, s?t valószín?, hogy nem tudjuk felnevelni. Ha itt hagyjuk, valószín? elpusztulnak. A racionális érvek vitáját végül az-az érv döntötte el, amelyet a legkevesebb bizonyíték támasztott alá:

– Ugye hazavisszük? Kééérleek…

Ki tud els?szülött lánya ilyen zsarolásának ellenállni? Ki tudja lelkét összetörni? S ki kockáztatja, hogy a „rossz fiú" szerepét vállalja, kimondva a kegyetlen ítéletet: „Nem!" halálra ítélve két ártatlan, kedves, aranyos, drága, ennivaló, kiszolgáltatott stb. kismadarat? Még ha mondjuk a másik szül? is melléd állna… De ha nem? Hadd mondja ki ?!

Így ürültek ki a hátizsák zsebei, s került beléjük a két potyautas. Még három óra volt a menedékházig…

Stresszes egy út volt számomra. Állandóan „kikaptam", hogy rázom a hátizsákot, nem tör?dök velük, rázna engem az autóbusz így munkába menet… Ez volt a büntetésem, hogy nem mondtam nemet. És mert én vittem a nagy hátizsákot.

A forrásnál megálltunk. Egy levélre tettünk forrásvizet, s megitattuk ?ket. Nagy nehezen felértünk. A két zsebutasnak ekkor már akkora volt a szája, hogy az öklöm belefért volna. A kenyérmorzsát az egyik elfogadta, a másik nem, csak tátogott tovább. Vajon miféle madarak, s mivel táplálkoznak?

Hazaértünk holtfáradtan, a lányom a feln?ttet is kifárasztó úttól, én a sok szidástól. Lefele még jobban rázódott a hátizsák… Els? dolgom volt telefonálni Eti néninek, volt biológia tanárn?nknek és jelenlegi kollégan?nknek, hogy segítsen meghatározni, hogy miféle csodabogarat szedtünk össze az erd?ben. Még aznap, vasárnap este fogadott, tekintve, hogy „élet-halál" kérdésr?l volt szó. Röpke fél óra alatt kiderítettük, hogy énekes rigó, s bogarakat eszik. S nem ajánlatos neki kenyeret adni… Esetleg apróra vágott hússal próbálkozzunk… Futás haza.

Mivel legyet és szöcskét ebben az órában nem volt honnan szerezzünk, megkínáltuk ?ket f?tt csirkemellel. Elfogadták. De az egyik nagyon bágyadt volt… Másnap reggel holtan találtuk. Zita nagyon megsiratta, mi is sajnáltuk, ekkor kezdte felfogni, hogy miért akadékoskodtam.

– Ugye a másikat megmentjük? – aggodalmaskodott.

Háát, azt kellene. Másnap esett az es?. Szöcskét, legyet fogni képtelenség. Félretettünk neki tehát egy csirkemellet a piláfból, apró csomagokat csináltunk, s úgy tettük a fagyasztóba. Akkoriban húsfélét csak jegyre lehetett kapni nálunk. Ebb?l kellett neki félretenni…

A másik baj a „Hol tartjuk?" volt. Mert nem csak evett, hanem pottyantott is. Átszaladtam édesanyámékhoz, s elkértem a néhai Pityuka kalitkáját. A kisrigót nyugodtan meg lehetett fogni, kézben tartani, de a kalitkától pánikrohamot kapott. Úgy verg?dött, hogy ki kellett venni azonnal. Egy nagy dobozt elfogadott éjszakai fekhelynek, de csak akkor, ha alacsony volt, s bármikor kiugorhatott bel?le. Állandóan ügyelni kellett, hogy hova lépsz. S ? állandóan gyalogolt a „szülei" után.

Ha jól emlékszem abban az évben május elseje, három napos ünnep volt. Ám eltelt ez is, és másnap munkába kellett menni. Én értem haza hamarabb. Kíváncsian kukkantottam be a konyhába, hogy mit csinál Fáni, mert ekkor már neve is volt. Zita nevezte el így. Alig nyitottam ki az ajtót, hatalmas csiripeléssel adta értésemre, hogy felháborító, amit mi m?velünk vele, mert ? éhes, és tessék neki enni adni! Elfogadott „pótszül?nek" bennünket, s ez kötelességeket is rótt ránk.

S nemcsak csiripelt, hanem futott utánam, s veszekedett, amíg oda nem adtam neki a csirkemell adagját. Mi vegetáriánus kosztot ettünk aznap, a hússal spórolni kellett. Neki el?jogai voltak.

Következ? vasárnap, amikor kirándulni voltunk, összefogtunk egy csomó szöcskét. Érdekes volt els? találkozása a szöcskével. Amikor meglátta, nekiszaladt. A szöcske nem vette jó néven a közeledést, s ugrott egyet. Erre megijedt, s hátrah?költ. Ám benne volt a szöcskevadász vér, s miután felocsúdott els? ijedtségéb?l utána szaladt az ebédjelöltnek. Úgy kapta el a szöcskét, mintha évek óta ezt gyakorolta volna. Végigropogtatta, majd lenyelte. A következ? ugrabugritól már nem ijedt meg. E táplálékforrás nagy mennyiség? csirkemellet spórolt meg családunknak ama nehéz CeauÃ?Ÿescu-korban.

Így n?dögélt Fáni, s lassan formásodni is kezdett. Kin?tt a farka is, s egy adott pillanatban: Huss! Felröppent. A függönyön kötött ki. Ett?l a pillanattól kezdve már az ablaknyitásra is figyelni kellett. A városi környezetben nem tudott volna megélni, ha szabadon engedjük. Szerencsére hozzászokott, hogy bárki megfoghatja, amikor csak akarja, s átviszi a másik szobába. Volt eset, hogy úgy tartottam magánórát, hogy végig a vállamon üldögélt. De olyan magándiákom is volt, aki félt t?le… Barátaink csodájára jártak a házirigónak, „aki" szabadon él egy tömbházlakásban, s bármikor meg lehetett fogni és megsimogatni. (Aki ?t „aminek" titulálta, annak Zita lányom haragjával kellett szembesülnie).

Ám ahogy n?tt, egyre többet piszkolt, s egyre inkább világossá vált el?ttünk, hogy neki a szabadban a helye. Tápláléka se volt elég változatos. Úgy döntöttünk, hogy a Plaiul Foiihoz kivisszük, amikor nyári szabadságunka megyünk, s ott szabadon engedjük. Ha nem megy el, akkor hazahozzuk.

Reiff Pista bácsival és feleségével, Piri nénivel, Török Ern?vel öten voltunk tanárok s vagy negyven-ötven diák volt még velünk. Miután a szekuritáté zaklatása miatt lemondtunk a rendszeres Szent-Annai táborozásról, a Királyk? lábánál találtunk menedéket, ahol ennyien magyarok együtt sátorozhatunk. A tóban való fürdés hiányzott, de a táborozás többi el?nyét megkaptuk itt is. S csak mi voltunk…

Fáni a kezünkben utazott 40 km-t. Ott, amikor kiszálltam az autóból, s kinyitottam a markom, huss! elrepült, s nem is nézett vissza.

– Hálátlan rigó! – szóltam utána. – Még el se búcsúztál…

– Miért engedted el?! – támadt rám Zita. De végül megértette, hogy eredetileg is ez volt a szándékunk.

– Jobb így neki… ?szabadnak született.

Ám tévedtünk, amikor azt hittük, hogy nem látjuk viszont. Másnap reggel erdei rigó ült a sátrunk tetején. Nem repült el a közeledésünkre. S hagyta, hogy megfogjam.

– Zita, né ki van itt!

– Fáni, Fáni, Fánika! – ujjongott. Visszajöttél! Felette a vállára, hogy szaladjon szöcskét fogni. Ám Fáni gyorsabb volt. Huss! Leröppent a válláról, s villámgyorsan elkapott egy szöcskét, végigropogtatta, s lenyelte, s szaladt a másik után.

– Na ez se hal éhen, amíg van szöcske… – állapítottuk meg boldogan.

Másnap reggel, amikor felkeltem, kerestem a patakban a két sörömet, amit h?sön tartás végett tettem oda. Nem volt ott! Na még ilyen se volt a táborunkban, hogy elt?njön valami. Mindenki összefutott, s az esetet tárgyalta. A táborunk egyik legnagyobb értéke, a bizalom került veszélybe. Negyed 11-kor Zaki, egyik kópé diákom jelent meg három üveg sört szorongatva a kezében.

– Tanár úr… az este már zárva volt a menedékháznál a bár. S gondoltuk csak kölcsön vesszük, s reggel visszavesszük és visszatesszük. A tanár úr már le volt feküdve… S nem tudtuk elkérni. De csak 10-kor nyitottak, s csak most tudtuk hozni. De tényleg nem lopni akartuk, csak kölcsön… Reméltük vissza tudjuk tenni, miel?tt a tanár úr felébred, de… A harmadik sör az t?lünk van. Vezeklés…

– Zaki, ezért a stresszért, amit okoztál, még megfizetsz! – mondtam, de a harmadik sört nem fogadtam el.  Nem is gondoltam, hogy olyan hamar alkalmam adódik megviccelni Tovább beszélgettünk.

– Olyan kedvem van, hogy madarat lehetne fogatni velem -, jellemeztem a közérzetem egy adott pillanatban.

– Na, adok egy láda pezsg?t, ha a tanár úr megfogja azt a madarat! – mutatott rá egy közeli ágon egy madárra.

– Zaki, én rendes ember vagyok, s nem fogadok veled, csak két sörben hogy azt a madarat megfogom.

– Kezet rá tanár úr, s kérem vissza a söröket! – vigyorgott Zaki magabiztosan. Zaki csak azel?tt este érkezett, s nem tudott a Fániról, akinek a táborban már híre volt.

Én odamentem az ághoz, s leemeltem Fánit. Életemben nem láttam még olyan elképedt arcot. Azóta se…

Egy id? után magához tért.

– A tanár úr ismeri azt a madarat?

Válaszul a vállamra tettem. Nem repült el.

– Ez nem igazság! Ez kitolás! Nem állja a fogadás! – háborodott fel Zaki.

– Zaki, ha jól emlékszem, te ajánlottad fel a láda pezsg?t! – replikázott az egyik lány, aki tanúja volt a jelenetnek. Ám ekkor már a fél tábor ott állt, s hasát fogta a nevetést?l. Zaki sok embernek tört borsot az orra alá. Végre a rovására lehetett nevetni.

– Tanár úr, most már elhiszem, hogy jó kedve van. Még ha eddig nem is volt. – nyújtotta át lemondóan a két sört. Azt, amit vezeklésnek szánt, s azt, amit magának vett. A másodikra nagyon szenved? szemekkel nézett.

– Jaj, így kiszúrni velem…

– Zaki, van egy sörnyitód?

– Van…

– Akkor nyisd ki mind a kett?t. Zaki szenved? arccal tett eleget a kérésnek.

– Így kiszúrni velem… Így kiszúrni velem… Ezt nem bocsátom meg…

– Gyere, igyuk meg a békepipát! – nyújtottam át neki az egyik kinyitott sört. Én fizetek! – tettem hozzá vigyorogva.

– Ez kitolás. A tanár úr annyira úriember, hogy most már nem illik vérbosszút állnom… – nevette el magát Zaki. – Pedig már megfogadtam…

Fáni végig a táborunk körül ?gyelgett, amíg ott voltunk. Hol elrepült, hol felt?nt. Ám a mi táborozásunknak vége lett. Ott maradt a Plaiul Foiinál. Többet nem láttuk. Vajon túlélte a telet?

 

 

 

 

 

22látogató,1mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

23 Komment

  1. Külj egz uyenetet maganba, ha feltesyed, ritkán lesz a koyeljovoben alkalmam olvasgatni…

    S ne értékeld le magad. Ha így gondolkoztam volna, én most nem lennék itt. Magyarból csupa ötös irásbeli dolgozatom volt a gimiben, (nálunk az ötös elégséges jegy… 1-10-ig megy az osztályozás, a négyessel bukni lehet)

    Olvastam írásaidat, vagy olyan tehetség mint én, ne szerénykedj. Sőt!

  2. Attila! Veletek éreztem, amikor megláttátok szegénykét Igazán szépen megírtad a történetet, szinte látni véltem, olyan élethűen adtad elő! Nekem is volt egy ehhez hasonló történetem, tudom, milyen hálásak, nem felednek el, de aztán mégis eltűnnek és gondolkodhatunk, mi is lett velük?
    Gyermeked soha nem fogja elfeledni és mindig szeretni fogja a madarakat. 🙂

  3. Irénke, Akkor még nem igazán volt “diákközeli” ez még a “házizsandár” , s a “tanár úr próbál szigorú tanárt játszani, de szerencsénkre rettenetesen rossz színész” koromban volt. De borsot törni Zaki orra alá, az belefért…
    Ica, miért ne, olyan kedves rigó volt? Még azóta is emlegetjük…

  4. Jaj, de jól esett!! Végig mosolyogtam, mint az új tízes, míg olvastam.
    Milyen jó is egy családi túra..már, ha nem fogad örökbe az ember egy ilyen rigót..
    Milyen jó is táboroztatni, ott annyi remek dolog történik!!! Soha közelebb nem kerül az ember a gyerekekhez, mint akkor.

Hagyj üzenetet