Szilágyi Hajni - Lumen : Fénypillanat

Nyomtatás

Ordít a megbúvó fénytelen ég

szürke magányburkában,

haragszik ma a nagy Isten odafenn,

testedre feszíti korhadó keresztedet.

…mától nincs helyed itt a lent-létben,

csak a szelíd fent-képzeletben…

S te vergődve szárnyalsz,

vissza a messzi, múlt-ízű tájak

dajkáló emlékeihez,

hol újból látod törékeny testű,

halk szavú anyádat,

ahogy ottfelejtett illatodat hímzi

némán ringó bölcsőd paplanjába.

Botladozva követed

zord hegyek szikláit is megmozdító,

óriássá nőtt apádat,

hatalmas kezét az ég felé tartva,

otthonod építi fellegek magányába.

Nehéz szaga veled száll a tájnak,

istenfélő vágyad tovább repít,

kezed ölbe simuló érzéseket érint.

Asszonyod, gyermeked

árván állnak levirradt reggeled

kopár szélű napkorongja alatt.

Csendek hangja kúszik az égi paláston

s terül szét az utolsó fénypillanat,

tenyerük kelyhébe zuhan sóhajod,

hangtalan szakadnak a búcsúzó szavak.

Süvít a krisztusi hideg szél,

megvénült ing-vitorládba hasít,

lelked tépi a múlt ökle,

a jelen keze szaggatja tested.

Felfele zuhansz az óceáni fény felé,

már nem nézel hátra…

haragvó Istened némán megbocsájtva,

válladról legörgeti az utolsó köveket,

hogy a világ lüktető szívére térdelve

a rejtező mélyben lophasd el magadnak,

vajúdó életedben fogant halálodat…