Napi kétszer harminc perc. Időjárástól, évszaktól független, napszaktól függő, reggeli és délutáni harminc percek, a hétköznapok meghatározó és meghatározott szakaszai. Lassan négy esztendeje, hogy ingázó lettem, az én koromban nem feltétlenül kalandvágyból, sokkal inkább a világon való lét rengetegféle kényszerű körülménye közül az egyik, jelesül a megélhetés kötelezettsége (ő) miatt. Így alakult, nem bántam meg.
Vasúton járok. Járhatnék busszal is, vagy a saját kocsimmal is, de én régi vágású, romantikus alkat vagyok, és nagyon szeretem a vonatot. Különösen a gőzös, az volt az igazi… A vonatnak, a vasútnak hangulata, külön varázsa van. Nyüzsgés, tömeg, lökdösődés reggel, valamivel szolidabb, de nem sokkal csendesebb délután, fölszállás a kocsiba, helykeresés, befészkelni magamat a sarokülésbe, a ritmikus zakatolás, állomások sehol máshol nem hallható összetett zaja, a megafon szerint személyvonat indul ide, oda, amoda, amodai átszállással emide, a vonat beszállás után azonnal indul… szeretem ezeket a zajokat. Ajtócsapkodás, füttyszó, indul a szerelvény, figyelem, a második vágányról szerelvény jár ki, a második vágány mellett fokozott figyelmet kérünk… ha kocsival járnék, lehet, hogy nyernék naponta negyed órát, de kimaradnék az utazással járó mindennapi, semmivel össze nem hasonlítható kavalkádból.
A reggeli forgatag minden nap csodákkal tölt el. Minden nap felfedez az ember valami szokatlant, megtalálhatók az ismerős arcok, akikről fogalmam sincs, hogy kicsodák, de hát nap mint nap találkozunk, így hát jó ismerősök vagyunk, jó és rossz arcokkal egyaránt. A vasútállomás várócsarnoka aranybánya egy nyüzsgő sokaságot figyelő egyszerű földi halandó számára. A siető, határozott, magabiztosnak látszó vagy magukat annak mutató, jólöltözött ürgéknek éppúgy megvan a maguk lelki anatómiája, mint az üres tekintettel maga elé bámuló, piszkos ruhát viselő, remegő kezű, egyhelyben álló pályaudvari élő szobroknak, akik hatnapos borostával az arcukon, többhetes kosszal a testükön a napi betevő pálinkáért nyújtják a kezüket mindenki felé. Amikor összegyűlik a kellő összeg, irány a resti, az asztalt támogatva tovaszállt álmaik miatt búskomorkodnak, minden apró korty pálinkával pedig mintegy lezárni igyekeznek önmagukban egy sikeresnek akart vagy mindössze remélt életutat.
Érkezők rengetegen, indulók tán valamivel kevesebben, főleg a főváros felé véve az irányt. Hétköznap reggel érkeznek a diákok táskával, hátizsákkal, széles jókedvvel, a munkába igyekvő felnőttek zsebrevágott kézzel, gyűrött arccal, néhányan fáradtan, meggyötörten, másnaposan. Két rendőr figyeli az áramló tömeget, egyikük hatalmasat ásít, a másik megvakarja hátul a nadrágját. A rend éber őrei, szolgálunk és védünk. A hajléktalanok, csavargók, és az egyik nemzeti kisebbség néhány tagja az italmérés előtt sorjázik, már ha annak nevezhető az a hangyaboly, amit alkotnak a kiadó ablak előtt. Hangosak, izzadtak, éjszakai kalandjaikat felváltva, egymás szavába vágva, üvöltve mesélik egymásnak. Időnként az italmérés előtt feltűnik egy-egy jólöltözött úr, fehér ing, sötét öltöny, szolid nyakkendő, felsőbbrendű mosoly, fél szilva gyakorlott mozdulatsorozattal helyreküldve. Sok különbség van köztük?
Közel a bejárathoz állok, várom, hogy akkora rés támadjon a befelé áramló tömegen, amekkorán át ki lehet slisszolni a szerelvényekhez. Értesítjük várakozó utasainkat, hogy a B. felől érkező nemzetközi gyorsvonat a határállomástól kapott tájékoztatás szerint, előreláthatóan száz percet késik. Utasainktól szíves elnézésüket kérjük. Mi a fene van, fölszedték a síneket a szomszédok, vagy valami más… Mindegy, megy félóra múlva egy személy, az is jó lesz nekem.
Kívülről ismertem a vasútállomás forgatagát, feltűnt volna, ha egy-egy jellegzetes alak nincs a megszokott helyén, mondjuk, bevitték volna az éjszaka a policájra vagy még boldogan durmolna egy padon. A csarnok és a peron megszokott figurái azonban ma reggel hiánytalanul szolgálták a nagybecsű utazóközönség szórakozását, továbbá elengedhetetlenül fontos információkkal tudtak szolgálni mindenkinek, akár akarta a boldogtalan, akár nem. Az ára mindössze egy háromcentes volt.
Itt volt például Lakkos Lajos is, aki két nadrágot hordott, mert így több zsebe volt és pontosan olyan hülye volt, mint amilyennek látszódott. Reggel hatkor ugyanis ismeretlen eredetű hajlakkot kínált mindenkinek jelentős árengedménnyel, aki pedig netalán nem volt hajlandó jelentős árengedményű hajlakkot a korai időpontban vásárolni, azt Lakkos Lajos barátunk lefújta a nála lévő mintadarabbal, különös tekintettel az árengedményre. A rendőrök ilyenkor elbeszélgettek vele, Lajos néhány percre takarodót fújt, megivott két rumot, majd ily módon szellemileg és testileg felerősödve, újra kezdte áldásos tevékenységét.
Zajlott az élet. A már kis híján hiányolt Hegedős Rezső is előkerült, szívhez szóló érzelmességgel húzta az O sole mio örökbecső dallamát, bár néhány zenéhez nem értő utazó közel azonos alkoholos töltöttségi állapotban kellett legyen Rezsővel ahhoz, hogy felismerje a sajátos feldolgozásban előadott művet. Hegedős Rezső egyébként azt képzelte, hogy ő a Brnói Rádió esztrádzenekarának első hegedőse és állandóan táviratot várt, melyben értesítik, hogy a felvétel és műsor ekkor és ekkor kezdődik, azonnal induljon útnak. A távirat azonban folyamatosan késett… Rezső egyébként állítólag valaha tényleg hegedült egy zenekarban, egy családi tragédia után a szerencsétlen bekattant és a vasútállomás első, egyben mindmáig szerencsére egyetlen hegedősévé küzdötte le magát. Folyton a menetrendhez szaladgált két szólam között és azt kereste, honnan indult a brnói expressz.
Befutott viszont a pesti személy, az emberek hosszú, tömött sorokban tódultak befelé, a csarnokba. Megnőtt a hangzavar, egy kisebb csoport tagjai egymás nyakába borultak, bizonyára régen találkoztak. Fekete ruhájukból, fejkendőjükből ítélve gyaníthatóan temetésre érkeztek egymást rég nem látott rokonok.
Pár méterre tőlem éles szóváltás alakult ki nyolc-tíz bajszos, kalapos, valaha fehér inges, mellényes férfiú és tarka, sokszoknyás asszony között. Pillanatok alatt válogatott becsületsértések hangzottak el, elcsattant pár füles, majd néhány balegyenes-jobbhorog kombináció következett. A két rendőr némiképpen tétovázva ugyan, de elindult a csoport felé valószínűleg arra gondolva, hogy egy-két kapott bal csapottal ők is gazdagabbak lehetnek. Mire a csoporthoz értek, az elesettek már föltápászkodtak a földről és egymást túlordítva, összeölelkezve bizonygatták, hogy az imádott tezsvér csak megcsúszott a kövön és náluk jobban emberek még nem szerették egymást a földkerekségen. A rendőrök nyugtázták a látványos kibékülést és odébb sétáltak.
Egy keserű alig-mosollyal elindultam a vágányok felé, mert időközben indulásra készen beállt a személyvonat. A gyors még mindig nem volt sehol. Hatodik vágány, a kijárattól jobbra. Mindig az utolsó előtti kocsiba szálltam, második boksz, ablak mellet, menetiránnyal szemben. Ez afféle babona volt, mert egyszer évekkel ezelőtt ugyanide ültem és aznap igen szerencsésen alakultak a dolgaim. Ettől kezdve nem volt kérdés, melyik ülésen kell utaznom a vonaton. Ha véletlenül, nagyritkán ült már valaki a helyemen, az egész napom nem ért egy kalap békafarkat sem, mindjárt kora reggeltől mindenféle romlások jelei mutatkoztak a világ rendjében. Biztos, hogy eleredt az eső (utálom az esőt), fújt a szembeszél (azt is utálom), felemás zoknit vettem fel (megesik) és aznap elszakadt az alsógatyám gumija (…). Ez ma elmaradt, elindult a szerelvény.
Akárhányszor utaztam vonaton, soha nem tudtam megunni, mindig ici-pici ünnepnek éreztem az utazást. Tatamm-tatamm, tatamm-tatamm, ütemesen, ritmikusan zakatoltak a kerekek a sínek összeillesztésénél, mintegy belső éneklésre ösztönözve ezzel a romantikus lelkületű utazót. Kalauz érkezik, jó reggelt kívánunk, bérletet nem is kér, ismer már. Mi újság Józsi bácsi? Zakatolgatunk, feleli az öreg, sok vihart megért arcával rám mosolyog jó utat kíván, aztán odébb dülöngél a vasút sajátosságából adódó, szükségszerűen jellegzetes lépésekkel.
A mellettem levő család előszedi a reggelit. Rántott csirke, kolbász, zsemle, paprika, paradicsom, mintha legalábbis Grönland lenne a végcél, úgy felpakoltak elemózsiával. Vannak emberek, akiknek szinte létkérdés enniük utazás alatt, különben az utazás nem utazás, és az egész nem ér semmit.
Alagútban szeretek a legjobban utazni, de ez a boldogság itt, az Alföldön sajnos csak ritkán adatik meg. Beszáguldani az alagútba, tíz-tizenöt másodpercre vagy még több, sötétség, minden pillanatban azt várod, hogy vakon nekimész valaminek… kellemesen borzongató érzés. Hirtelen kivágódik a vonat az alagútból, ismét fény, napsütés, biztonság, kár hogy ritkán van benne részem.
Tatamm-tatamm, taatamm-taataaamm. Lassul a zakatolás, csitul a menetzaj, megállunk, le kell szállnom.
Megérkeztem. Szervusz vasút, este újra találkozunk.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.18. @ 08:00 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
