Ahogyan a rend következetes, és minden kiszámíthatóságára büszke esztétikum, úgy a zűrzavar színekkel és hangokkal fröccsenő kavalkádja, abban a reneszánsz udvarban utánozhatatlan gyönyörűséggel rukkolt elő, amiben te ott éppen hercegfi vagy kényes beszédű udvari társaság pimaszul jóképű legifjabb tagja.
Azt az öltözetet, álladat ölelő válogatott csipkékkel és a sötét kelmét, ami még éltes nagyuraknak is ritka dicsőség hordani, úgy szelídíted formádra, hogy kétség sem férhet hozzá, a nemességre születni így kell, tartással, büszkeséggel, egyenes járással!
A finomkodó modorukkal társaság kegyeit keresű idősödő őseid parancsára, az ezüsttel míves rajzolatú, buggyos kalapot is hordanod kell ahhoz illően, de ez a fejrevaló tizenhárom éves felnőttnek magát mutató kishercegeknek meglehetősen terhes viselet, azt is lehet mondani, hogy utálatos!
Ami nem utálatos, az a káposztával töltött húsos batyu, jó fűszeres ízei mögül ki-kileskelődő óvatos leánytekintet feketéje…csillagokat szórhatott abba a sötétlő mélységbe valami fondorlatos varázsló, ki a gyanútlan fiúszíveket vadássza, és fogja meg ily módon, hogy ketrecbe téve őrizze a dohszaggal fojtó pincéjében.
Akkor hát a kalap nem kell, és nem is szereted magad így mutogatni pislogó tündérlányoknak; be a Beatrix kalács mögé gyorsan, ne szégyenítse tovább pironkodó arcodat; veted a fényes littáriumokkal roskatag toronynak emelt finomságok alá azt a röhejes fejfedőt…hogy látni, csodálni szabadjon mindjárt a következő pattanó pillanattal legelegánsabbra eltalált frizurád, mely kétoldalt épp, hogy nem fejbőrig, középen egészen jól meghagyva a hossza, éppen, mint egy kiscsikó! Vörösre mázolva…valami most a pillanattal foly szerte…most úgy tűnik, a lány, kit simogattál félénk tekinteteddel más ruházatban feszít az asztalok között; dús szoknyája helyett kacér mini, és feszes pólója alatt érett gyümölcsök, mint a fűzéren a válogatott almák, és narancsok, miket szolgák hada fényezett urak kedvére.
Lovadat kerested, de fényesen bűvös-szép motor nyomja a sarkon, a nyár esti gőzt szuszogó aszfaltot. A reneszánsz dallam elúszni tűnik, füledben helyet foglalt valami, úgy hírlik Proszektúra zenekar dinamikus akkordja, és lepkeszerűségről villó gondolatok…
Ne ítélj arról, hogy nem zokogok
Ne ítélj arról, hogy belédrúgok
Ne ítélj arról, hogy rohadt kölök
Ne ítélj arról, hogy embert ölök
óóóó
Ne nézz így rám, én nem az vagyok
Akinek látszom, ha pofont adok
Ne nézz így rám, ha egy jót böfögök
Ne nézz így rám, ha nem köszönök
óóóó
Lelkem mélyén egy lepke vagyok
Lelkem mélyén egy lepke vagyok
Lelkem mélyén egy lepke vagyok
Iciri-piciri pillangó
Ne utálj azért, mert büdös vagyok
A kosz tart össze ezt te is tudod
Ne utálj azért, mert van ígéretem
Ne utálj azért, ha meg is szegem
óóóó
Lelkem mélyén egy lepke vagyok
Lelkem mélyén egy lepke vagyok
Lelkem mélyén egy lepke vagyok
Iciri-piciri pillangó
Dobhártyádnál csak új pirszinged helye lüktet sajgóbban, a hajnali egy órától hülyére aggódott szülőkkel álmos bágyatag ajtónyikorgással halványul minden idő…
Reggel, ami inkább katonás hajnal sebes hidegsége, úgy ránt ki az ágyadból, mintha mindig erre készítettek volna, képeztek is, gyúrtak, kalapáltak, terepszínű ruhákat festettek rád, és soros bakancsot! Megkaptál minden fegyvert, még a titkosakat is, hogy a küldetés szent ügyét méltón képviseld egymagad seregével.
Fekete esővel fojtó folyosókon lihegsz, szegletek mögött kémlel a halál, tár tárat cserél, szemeid vörösek, sokkal égetőbb a fény ha kibukkansz, mint amit ember kaphat, a tetőn csak másodperceket számlál a számláló neked, ha sietsz, egy a százhoz még az esélyed, de megtalálod a repedést (azt az egyet csak te tudod ott). Belédharapott már jobbról is, balról is valami lövedék, ha véletlen repeszdarab, az sem csoda, hányan leshetnek még a föld alól is, nyögés lenne, de hörgésnek tetszik most már, fül nem hall szépet, még mindig van ki vérezzen körülötted, tár tárat cserél…de egy elfolyó pillanattal a katonás hang mosogatásra szólít, és anyád feldúlt arca magasodik izzadt homlokod szegény gondjai fölé. Az elmaradt tanulás témakörének kínos kérdésekkel körbeékelt problémájára viszont egyetlenegy, de még titkos fejlesztés? fegyver sincs. Hadd menj át kicsit, persze, hogy átmész a haverokhoz…
Utazol, mint a legkisebb fiú, határt lépsz bátran, varázsos asztalkát, meg hegedűt, és talán botot is hordasz gyönyörű tarisznyádban. Mindent megadnak neked a legerősebb lények, hisz boldogulni kell egy jól sikerült mesében egy jól sikerült legkisebb fiúnak. Ha minden igaz, még királyleányt is. Ha az másik mese volna, az sem számít, a tied minden kerekség, és gazdagság, mert ez a te történeted, neked mívesen szép! Varázsiskolás mese vérszipollyal, de meglehetősen gyanús, hogy cirkusz is szerepel bohóctalan, annál inkább vámpírszagú, na ha mindez rémséges, akkor van rendben az a mese! Hogy tenger az van, ebben én sem kételkedem, azt akarod átlépni a hétmérföldes csizmával, felette, félmozdulatod görcsbeállt pillanatában…mintha elfolyni látszana az a pillanat, és ezt akkor érzed fájdalmában legvalóságosabbnak, mikor ráeszmélsz, hogy nem, érted van minden varázslat, és nem érted ezt! A víz, igen az azért szép, a mi Balatonunk. Az iskolai tábor els?, három táskával agyonpakolt, izgalommal készült estéjén talált meg a butaarcú láz, harminckilenc, és két tized fokkal. Fejgörcsödnél csak az étvágyad rosszabb, annál meg csak a csalódás keserűje torkodban. Labilis az út a melósautó apáddal legfáradtabb izzadt-párás ülésén, ingatag, benned az idő is, a hű megengedett magaslatai, anyukád vár, és ha felébredsz, itthon minden helyreáll, minden igaz lesz, és egyenes, erősen tartó eltiporhatatlan vár, tőlem lesz erős neked az, ígérem!
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 09:57 :: Kerekesné Varga Veronika
