Minap az este,
Gondolkodóba esve
A holnapon, elmém
Szerteszét ágazó
Buja
Lombját búja,
Mikor épp,
Mint váratlan vendég
Állt a küszöbre
Az ösztönök méla köde,
S hörögve
Köszöntötte
A zakatoló ész
Kopott közönyét.
Vajon az eltört dolgok,
S ez az egész
Elcseszett menedék,
Most éppen össze,
Vagy újra
Keresztbe rakja konok
Lábát barátságunk e furcsa
Randevúja?
S ki tudja:
Honnan indult,
S hová tart ez a vég?
Mikor az elejét
Se értem még.
S miért van az,
Hogy csak rám szakad,
S nem rám borul
E barátság,
Nyugvó vigaszt
Keresve,
Remeg?n,
Mint egy száraz falevél a tet?n,
Mit e furcsa éji bálba
Rántott az ?sz méla bája,
S ringó bársonyába
Rejtette e még zöld tavaszt
A pirkadat.
S hol marad:
Az a megszokott menedék,
S ki még
Rám köszön az utcán,
Ki olvassa versem,
Ki keres, ha kerestem,
Kinek válla a kezembe.
S ki velem nevet,
És sír, ha úgy tartja kedve
S ha kell elesve
Megyünk tovább.
S miért, hogy csak ostorát
Látom a kezembe?
S csak a kés a hátadba,
Mit úgy cibál a világ,
Mint szél ha száraz ágat lát.
S én csak rántok rajta egy merészet,
Hisz mi az nekem?
Ismer?s a képlet.
S a szemtelen önérzet
Máris ott terem
Nincs el?tte gát,
S a cselekvések
Néma vezérének
Nevezi ki magát.
S hiába minden remény,
Hit, erény,
Valami jobbra.
Hiába minden:
Lelkek kioperált puskagolyója
Hiába minden kopott képlet
Mit zúgva ?rölsz magadba
Földnek vagy égnek
Hiába kívánsz mindent menedéknek…
S az a kirántott t?r is,
Oly hiába már lélek
E furcsa löködöl?jének.
Hát még most se érted?
Hiába ugrasz elé
Minden Brutusoknak.
Mindig lesz valami konok,
Kevély enyészet,
S mindig újat döf helyébe az élet.
S hiába minden ima, és vérbe
Fojtott alázat,
Nagy árat
Fizet, ki kitépte.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.17. @ 09:42 :: Kastély Máté