Én csókoltam keser? mosolyt,
heged?k sikolyát mit ívelt száj.
Eget, mely hajadban bujdokolt,
galambokat, mert az mindig fáj.
És vándorok ezüstös íz? leplét,
városok párás zokogó tornyait,
kezemre hullt apró lepke lelkét,
mélyébe gurult selymes álmait.
Én csókoltam csókokat édeset,
örjöngve viharként nyögte a táj,
tépett ajkamon szótlan késeket,
az es?k húrját fente élesre nyár.
És arattam vele mostoha mez?t,
mert elnyelte b?röd éhes illatát,
bürökszagú elhagyatott temet?t,
ahol a f?szálak k?vévált kopjafák.
Én csókoltam megfáradt kínokat,
rongyos szívet kacagva b?ntelen,
még élve el?re megásott síromat,
mert bántott valami fura sejtelem.
És kend?t amellyel felkötik állam,
szemed tükrében sápadt arcomat,
semmit amit mindenb?l csináltam,
pazar rámhordott sáros virágokat.
