Amikor leülsz írni, megváltozik benned valami. Megszűnik az idő, eltűnik a tér. Nem holmi kényszeredett állapotnak érzed az írást, hanem belülről jövő lüktetésnek, zakatolásnak, hangos csendnek. Nem keresed az okokat, nem keresel semmire sem választ. Olyan megvilágításban érzékeled magad körül a világot, mintha önmagadba bújnál és onnan, belülről szemlélnéd a világot, és úgy érzékelnéd a befele áramló impulzusokat, ingereket.
Összekuporodott létedet, egyfajta átlátszó burok vonja körbe, egy csendes magzati magány, ami nem védekező pajzs a váratlan támadások ellen, hanem inkább azt a célt szolgálja, hogy a megszűnt teret, és a megállított időt, önző-önzetlenséggel körbe járhasd önmagadban, annyiszor, ahányszor csak akarod. Ne sarkokat, sűrű ösvényeket, mély kutakat, gödröket keress a világ(od)ban, ahova elbújhatsz, elmenekülhetsz, hanem találj, keress, kutass ablakokat, ajtókat, tükröket, hidakat, partokat. Inkább „halj meg ezerszer”, hogy egyszer megszülethess a mának, hogy olyat alkothass, melyben nem megkerülöd önmagad, hanem rátalálsz önmagadra.
Ha már nem csak érzed, hanem hallod a csendet, és meg is tudod szólaltatni, akkor egy részed megszűnik önmaga lenni. Ebben nincs semmiféle misztikum, hanem „csak” valahol átléped a valóság határait, döngeted az álmok falait, lábujjhegyen járva, hegyeket is képes vagy megmozgatni, akár ujjbegyeden is tudod a táncoltatni világot. És ha az összetört „Én”-tükör szilánkjaira lépsz, akkor sem a fájdalmat érzed kibuggyanó könnyeidben, és felsikító önmarcangolásodban, hanem azt, hogy ki kell bontanod az érzést, azt az érzést amitől, és ahogyan… azt az érzést, amiért oda jutottál, ahová éppen tartasz, vagy ahol éppen állsz.
Nem megmagyarázni kell a fájdalmat írásaidban, hiszen abból csak önsajnáló groteszk lenne, hanem kiírni, teljességében kitárni. Nem rákényszeríteni kell akaratodat az írással másokra, mert az csak torzképet hozna ki, mint mikor a festék megfolyik a frissen megfestett festményen, hanem az olvasó elé kell tenned a könyvet, azt a könyvet, melyben gondolataidat fested betűvé, melyet soraid hömpölygése által, színekkel, ízekkel, hangokkal tölthetsz meg. De ne csak te akard lapozni ezt a könyvet, hanem hagyd az olvasóra, hogy saját maga döntse el, hova helyezi el a kapott „információt”. Hagyj neki időt arra, hogy ő is „írjon” abba a könyvbe, és ne te légy óriássá benne, hanem engedd, hogy ő nőjön benned naggyá, de közben őrizd meg úgy önmagad írásaidban, hogy ne törpülj el a betűid láthatatlan nagyságától, és ne vessz el a hangzatos szavak virágnyelvének dzsungelében.
Mikor az író elcsendesedik fátyol-magányába, és csak az olvasó hangján képes megszólalni tiszta, őszinte hangon, ezt sokan írói (művészi) alázatnak is nevezik. Ez egy feladat, küldetés, ami hatalmas erőt, plusz ingereket, energiát ad az írónak, de ezzel gazdagodva újabb és újabb világot képes megnyitni az olvasó számára úgy, hogy közben az addig megnyitott ajtókat, ablakokat nem bezárja, csak a kulcsot adja oda az olvasó kezébe.
A másik éned viszont ott marad a realitás talaján. Objektíven szemléli környezetét. Képes megkülönböztetni a jót a rossztól, nem téved el, ha az árnyékra fény vetül, mert képes megkülönböztetni az igazat a valótól. Hisz ami igaz, az nem biztos, hogy való. Az igaz az csak egy-egyfajta lélegző, stabil, monoton állapot, aminek létezéséről meggyőződhetsz nap, mint nap mikor ránézel, és ő visszanéz rád. De mikor közelebb lépsz, az igaznak vélt érzés megfoghatatlan lesz, egy árnyjáték a falon, semmi több. Az érinthető valóság viszont az, ami nem szökik eléd, mögéd, nem követ settenkedve, mint az árnyék, hanem akár üvöltve csontjaidig is hatolhat, hisz abban már nincs semmi hamisság, talmi fény, hanem erős kontrasztok, és ezzel válik ( válhat ) írásod magjává.
Ez a két „Én,” ha együttesen jelenik meg, harmóniát, hidat, láthatatlan szálat alakít ki a benti világ(od), és a kinti világ közt. De ez nem egy pillanat, ez egy folyamat, és nem szavak alá rejtett izzadtság könnye, hanem a gondolatok lüktető izzása.
Viszont ez könnyen „lassú víz, partot mos” gondolatokká válhat, ha elszántan, konokul csak konkrét célokat tűzöl ki, görcsösen kapaszkodva, vak-lepkeként írod le szavaidat egymás után. Akkor ez az élmény nem burkot fog köréd vonni, hanem egy idő után betokosodott érzéseket, egymásra pakolt hangulatot, ezzel elvesztve hitelességét, annak a hitelességét, ami a sorok közt van rejtve, csendben, halkan, kitörni vágyó vulkánként. Elveszítheted annak hitelességét, hogy az írás egyfajta képi ábrázolás is lehet, egy gyönyörűen megalkotott festmény, amin a fény nem megtörik, hanem játszik, mint a tavaszi szél a láthatatlan húrokon… zsongva, suttogva, könnyed léptekkel.
Hiszem így lesz minden író, alkotó „olyan-amilyen”, „olyan-aki”, semmivel sem több, mint bárki más, semmivel sem szebb, mint bárki más, csak egy valamiben mégis, abban, hogy az Alkotás, és minden alkotása maradandó „Én”-írássá alakul. És szóljon az bármiről, pöttyös labdáról, útszéli kőről, habzó szájjal, könnyek közt vergődő nevenincs magányról.Ha képes vagy megengedni, te az ember, az alkotó, az embernek, aki az olvasó, hogy így legyen olyan, amilyen, amilyen az ember… semmivel sem több, illetve kevesebb, csak pont annyi, amennyi, akkor írásaid, nem homokként szóródnak szét a múltnak, hanem maradandóként beágyazódnak a jövőnek, utat mutatva a mostnak.
Hisz nem alkothatjuk meg az utolsót, mert nincs utolsó.
Mindig marad egy utolsó előtti….
Mint ez itt… utolsó előtti, az utolsó szó jogán.
Legutóbbi módosítás: 2008.04.11. @ 07:32 :: Szilágyi Hajni - Lumen
