B.G.Boróka : Taraxacum officinale

Ott ült a sötétben. Több napja már csak a hangokra figyelt, vajon mi várja ott kint, ha végre megnyílik el?tte a világ kapuja.

 

 

Először felfelé nyújtózkodott, míg el nem érte korlátait, majd úgy érezte, hogy még sem indulhat pőrén, pipaszáron útnak a világban és gondolkodóba esett. Ahogy teltek a napok, ő csak egyre gondolkodott, s ebbe annyira belefáradt, hogy szegény fejecskéje a többszörösére dagadt.

A tökéletességre törekedett. Gondosan végigmért minden apró részletet, hogy ne hibázzon. Annyi minden kavargott fejében, sokszor nem is értette, hogy honnan jönnek ezek gondolatok. Néha verset rakott össze belőlük:

 

„Gyökérfőzetemtől gyorsan fut a híg piszok,

s nadrágodból is kifogysz, ha teámat iszod.

Levélfőzetemtől jóétvággyal ülsz asztalhoz,

kutyapajtás, itt vagyok, ha gyomor panasz kínoz.

Azt a kutyatejit neki!”

 

És refrénként folyton ezt rebegi!

Beszédet is írt, hogy miként fogja üdvözölni a kinti világot. Ezért szavait többször is jól megrágta, ne hogy vád érje pongyolaságáért.

S míg lassan készülődött a nagy belépőre egyszer ringató, lágy szellő simogatta, másszor hideg, süvöltő szél riasztotta tűnődéséből. Félt. Tudta, ha szólítja az idő, mennie kell. Így minden pillanatot ki akart használni, amit védett, meleg házacskájában tölthetett.

Először még nagy gondban volt, hogy milyen színt válasszon megjelenéshez. Valami azt súgta neki, nagyon mélyről, hogy a sárga, a remény színe, az éppen jól fog állni. Egyik hajnalom érezte, hogy megszűnt a feszítés, már nem fáj a feje — gondolta: bizonyára több gondolat már nem fér bele és kinyitotta csöppnyi szemeit. Körülötte tucatnyi tündöklő sárga fejecskét látott, zöld levéllel tarkított fűágyon. Ringatóztak a hajnali széllel, összebújva, fejüket égnek meresztve, büszkén ittlétüket hirdetve.

Boldog volt. Ahogy sárga fejdíszét látta, mindenkinél szebbnek találta. A delelő nappal zümmögő méhcsalád jött hozzá vendégségbe, s hogy örömét minél jobban kifejezze, hálából adott egy kosárnyi virágport.

Mire leszállt az est, nagyon sok élménnyel volt tele. Sokáig nem is bírt magával, hol felnevetett, hol pedig csak kuncogott magában, mikor egy-egy esemény eszébe jutott. De a szomszédok pisszentettek egyet, így gyorsan fejdíszét gondosan összerendezve, magára húzta az ajtót, visszabújt levélházacskájába.

Minden reggel újult energiával tekintett a nap elé. Örült a hajnali lecsapódó párának, aminek cseppjeiben megfürdette álmos arcát, aminek cseppjében nézegethette, illegethette sárga fejkoronáját. Örült a szélnek, ami friss, üde tavaszi levegőt és új, ismeretlen illatokat hozott felé és megtáncoltatta kissé merev tagjait. És örült annak is, amikor látta társait összeölelkezve, koszorúba fonva kisleánykák fején tündökölni.

De esténként, amikor csendes magányában elgondolkozott, úgy érezte, hogy többre hivatott. Jó volt neki így, ahogy van, de mégis tudta, hogy valamitől ő különleges, valami feladata még van ebben a világban. Úgy gondolta, hogy mint egy hírvivő szárnyalnia kell, és vinni a sok érdekes történetet, mesét, amit hallott vagy megélt.

 

Egyik reggel, nem tudott kibújni házacskájából. Titokzatos, furcsa érzések támadtak benne. Meg is ijedt kissé, hogy talán a kicsapongó gondolatai azok, melyek ezt a változást okozzák benne. S amikor végre, újra kitárulkozhatott, meglepődve látta, az idő fejdíszét jól megrágta.

Furcsa bozonterdőt érzett sárga fejdísze helyén, s mire eltűnődhetett volna új helyzetén, a szél már vitte, vitte messzire szállva, s így teljesült be a pongyolapitypang álma.

Legutóbbi módosítás: 2008.03.13. @ 19:56 :: B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.