Steffer Erzsébet : Hazafelé

Ennek az írásnak csak akkor kezdj neki, ha van elég kitartásod! Én biztos vagyok abban, hogy mindenkinek van legalább egy olyan ismer?se, mint akit én itt megrajzoltam.
Figyelmeztetés! Hogy a szöveg nincs tördelve, az NEM a véletlen m?ve!

 

 

Fárasztó éjszakai m?szak után indultam haza, a nagyvárosból a szomszéd kisvárosba. Munka után még kiszaladtam a piacra bevásárolni, ne kelljen újra visszajönnöm ezért. Otthon olyan kicsi a választék az élelmiszerboltban, hogy, ha tehetem, elintézem itt a beszerzést. Két nagy táskát cipelve mentem ki az autóbusz-pályaudvarra. Hétköznap ellenére elég sokan várták a járatot. Aggódva pillogtam körbe, vajon lesz-e ül?helyem? Mert hiába csak egy félórácska az út, a rázkódó, néha meg száguldó buszon jobb ülve megtenni azt a huszonöt kilométert.

Mindenféle ember volt ott, öreg-fiatal, férfi-n? vegyesen. Többen a piacról jöttek, akárcsak én, ezt bizonyította hatalmas pakkjuk. Az ifjabbja iskolába készült. Egy negyven körüli asszonyka sodródott mellém. Az ? kezében csak egy fekete kézitáska himbálózott. Az öltözéke is fekete volt, nekem egy gyászmenetet juttatott eszembe, bár tisztában vagyok vele, hogy manapság ez divat. Karcsúsít! – állítják a teltebbek. Ennek az asszonynak nem volt szüksége karcsúsításra, vékony volt anélkül is.

– Bocsánat, nem tudja, mennyi id? van még az indulásig? – szólított meg.

Ránéztem az órámra. Öt perc múlva fél nyolc. Láttam, közeledik már a sof?r.

– Még öt perc. Hamarosan indulunk – biztattam türelmesen.

– Az jó lesz, mert már sajognak a lábaim – felelte.

 Kora reggel kimentem a piacra, zöldségféléket venni. Teljesen kifogyott a sárgarépa-készletem otthon, meg a fehérrépából is csak egy szál árválkodik a kamrában. Meg szerettem volna káposztát is venni, azt a lapos fajtájút, aminek fehér a színe, nem az a tengeribeteg-zöld, amit kínálgattak nekem. Aztán meg annak a káposztának még a szaga sem volt jó, szerintem egyáltalán nem volt friss, hiába állította a kofa. A friss árunak nincs olyan rothadó szaga, mint annak volt. Nem is vettem bel?le! Hogyisne!

Amíg beszélt, felszálltunk a buszra. Megvettem a jegyemet, de az asszony közben is mondta a magáét, er?s, mégis dallamos hangon. Úgy tudott hangsúlyozni, annyi életet vitt a mondókájába, hogy élvezet volt hallgatni.

– Jaj, de jó, maga is odamegy? Legalább jól elbeszélgetünk az úton, és nem fogunk unatkozni. Köszönöm, Józsikám! – tette el a visszajáró pénzt.

Úgy t?nt, ismerték már, rendszeresen utazhat ezen a vonalon, mert a sof?r nem kérdezte, hova akar menni, csak adta a jegyét. Habár nekem ismeretlen volt, de utazhat olyan id?pontokban, amikor én dolgozom… – töprengtem fáradtan. Kés?bb kiderült, hogy rosszul tippeltem.

– Temetésre megyek. Ha maga is odavalósi, akkor biztosan tudja, a Kovács tanárn? temetésére… régóta ismertem szegényt, még fiatal pályakezd? volt, amikor engem tanított. Mi voltunk az els? osztálya, huszonhárman voltunk, de mindannyian szerettük, mert aranyos, kedves volt, és az maradt, amíg élt… t?le tanultam meg írni, olvasni, még harminc évvel ezel?tt… nem is… van az már harminckett? is! Hétévesen mentem iskolába, mert téli gyerek vagyok, és a decemberieknek már várni kellett egy évet… de nem is baj, feln?tt fejjel már látom én is, hogy kellett az a pár hónap még, hogy érettebbek legyünk. Mert voltunk néhányan… akkor persze bántott, hogy nem mehettem hatévesen iskolába, mint a bátyám… ? már két éve járt, és én nagyon irigyeltem ezért. Emlékszem, annyira, de annyira akartam már iskolás lenni, és amikor végre odakerültem, olyan szerencsém volt, hogy egyb?l egy drága tanítót kaptam. Haláláig gyakran találkoztunk, és mindig megálltunk egy pár szóra beszélgetni. Mondta nekem legutóbb, hogy beteg, láttam is rajta, csak nem akartam megbántani azzal, hogy ezt meg is mondom neki. De látszott, hogy nagyon lefogyott, csak a b?re tartotta össze a csontjait, az arca csupa ránc volt, pedig jó félévvel azel?tt, amikor találkoztam vele, még jól nézett ki, és vidám is volt. A Joli néni, mert nekem az maradt, és azt hiszem, ezzel a többiek is így voltak, pedig az ötvennégy évével most már nem neveznék valakit néninek, mert még megsért?dik, amikor lassan én is néni leszek… rákos volt szegénykém, és bizony hamar elvitte ez az alattomos betegség. Hát igen, hiába mondják a tévében, meg a rádióban, és ontják nekünk az újsághírekben is, hogy figyeljünk oda magunkra, amíg nem a saját b?rünkr?l van szó, hajlamosak vagyunk elsiklani a dolgok felett. Aztán meg már kés?! Biztos, hogy voltak jelei a betegségnek, kellett, hogy legyenek, ha ilyen hamar elvitte, de a Joli néni is olyan jótét lélek volt, másokra sokkalta jobban odafigyelt, mint önmagára. Szegény férje meg ittmaradt most egyedül, a gyerekek kirepültek, de hát ez az élet rendje. Feln?nek és kirepülnek, élik a saját életüket. Én is, amikor megismerkedtem a párommal, és eldöntöttük, hogy összekötjük az életünket, elhagytam a szül?i házat. Kivettünk egy szoba-konyhás albérletet, és elköltöztünk. Nem volt könny? kezdetben, keveset kerestünk, és sokat fizettünk, de összehúztuk magunkat, és szép lassan összejött annyi pénzecskénk, hogy befizethettünk egy kis lakásra. Persze, ez beletelt pár évbe. Addig meg ott laktunk az albérletben, a férjem másodállást vállalt, hogy legyen mit félreraknunk, én meg lassan, de biztosan megtanultam f?zni. Merthogy nem tudtam igazán, amikor férjhez mentem, mert otthon nem voltam rákényszerítve. Mivel mindig délel?tt dolgoztam, mire hazaértem, anyám elkészítette az ebédet. Legfeljebb a mosogatással várt meg. ?háztartásbeli volt, nevelt minket, gyerekeket, meg ellátta az állatokat. Mert azt is tartottak még akkoriban. Szóval ez így m?ködött, és nagyon kényelmes volt nekem, csak éppen nem volt alkalmam, hogy megtanuljak f?zni. Na, persze, azért nem haltam volna éhen, ha otthagynak egy konyhában, a teli spájz szomszédságában. Vasárnap ott jeleskedtem a t?zhely mellett, rántott húst ragyogóan tudtam csinálni, meg a krumplival is elboldogultam. A bajok akkor kezd?dtek, amikor külön háztartásba mentem! Na, nem kett?nk között gondolom a bajokat, csakis a konyhában. Kaptam én szakácskönyvet ajándékba, meg vettem is magamnak, és bújtam szorgalmasan. A párom meg mindent megevett, ha rosszul sikerült, akkor is legy?rte, nehogy elvegye a kedvemet. Hányszor evett odaégett vacsorát szegénykém! De igyekeztem mindig jobban odafigyelni, és hamar kitapasztaltam, minek mekkora gázláng kell, meg mennyi id?. Csak a f?zelékekkel voltam bajban. Pedig a férjem folyton azért nyúzott, szerette nagyon, és még most is f?zelékes. De a rántásom sose sikerült, hiába nyálaztam végig a szakácskönyveket. Minden recepthez odaírták, hogy keverjük bele a rántást, de hogy az hogy a csudába készül, azt már nem! Én meg sose láttam, mert mindig az anyukám csinálta. Szidtam a receptírókat, hogy ilyen alapvet? dolgokról mi az ördögért nem írnak? Jó, annyira nem vagyok ostoba, hogy azt is le kelljen írni, ha odatettem a fazekat a gázra, gyújtsam is meg alatta a lángot! De ezt azért beírhatták volna! Végül az udvarban, ahol laktunk, a szomszéd néni tanított meg rántást készíteni. Forró, harmincöt fokos nyár volt, a szélesre tárt ablak mellett szidtam éppen azt az ?sembert, aki feltalálta a f?tt ételt. Ha már az Isten minket, embereket teremtett a legádázabb ragadozónak, miért nem maradtunk meg annak? Annyian eszik a véres bifszteket, biztos, hogy mind képesek lennénk rá! Nem kellett volna leszokni róla, de, ha már megtettük, párhetes intenzív gyomorforgással-hányással vissza tudnánk szokni rá! Morogtam mérgemben, jó hangosan, és úgy odavágtam a fakanalat, hogy nagyot csattant a csempén. Juci néni persze meghallotta, hiszen ki volt hegyezve a füle a zajokra, ha történne valami az udvarban, rögtön reagálhasson! Egyedül élt évek óta, és nem volt, akivel beszélgessen. Hát elkapta, aki az útjába akadt. Egyszer még a terhesgondozásról is elkéstem miatta, mert észrevette, hogy zárom az ajtót, és elmenni készülök. De ez ?t egyáltalán nem zavarta, elém perdült a hetven évével, és elkezdte mesélni az éjszakai álmát. Ne értsen félre, aranyos, kedves asszonyka volt, roppant jólelk?, és szerettem is, csak nem volt képes észrevenni, mikor zavar. Úgy beszélt egyfolytában, hogy nem volt közben egy lélegzetvételnyi szünet, amikor közbeszólhattam volna. Udvariatlan meg nem akartam lenni, hogy egyszer?en a szavába vágok, hát toporogtam türelmetlenül, egyik lábamról a másikra álldogálva. A bokáim szokás szerint dagadoztak, a lányom meg szét akarta rúgni a hasam belülr?l. Másfél órát késtem az orvostól, még jó, hogy annyian voltak, hogy észre sem vette. Hullafáradt voltam, mire hazaértem. Szóval, ez a Juci néni meghallotta, hogy káromkodom kegyetlenül, és beszólt az ablakon, hogy mi történt? Aztán rögtön azt kérdezte, mit égettem oda, és hívjon-e t?zoltókat, vagy boldogulok vele egyedül? Mondtam, hogy az az istenverte rántás nem akar jó lenni, de nem tudom, hogy kell, pedig a férjem már unja a tejföllel habart f?zelékeket. A Juci néni jót nevetett, elkerült az ajtó felé, bejött, félretolt a t?zhely mell?l. Na, kezdjük az elején! – mondta, és kért egy tiszta kislábast. Aztán elmagyarázta, mib?l mennyit, és meg is mutatta, mit csináljak. Azóta csak ritkán van habart f?zelék. A férjem örömében vett egy nagy csokor virágot neki, akkor meg a Juci néni sírta el magát örömében, hogy ? már évtizede nem kapott virágot senkit?l. A Kovács tanárn?nek is vettem virágot, szép nagy csokorba kötötte a virágboltban az eladólány, akkora lett, hogy alig bírtam idecipelni. Jó, hogy ez a busz épp akkor jött meg az el?z? útjáról, és megkértem a Józsit, aki t?lünk a negyedik lépcs?házban lakik, hogy tegye be nekem a csomagtartóba, ne kelljen már odáig a kezemben tartanom. Elmeséltem neki is, hogy hova megyek, ? két faluval idébb született, és akkor került ide, amikor megn?sült. ?is ismerte a tanárn?t. Csak nem tud eljönni a temetésére, mert dolgoznia kell. Ezek a szegény buszsof?rök is csak mennek erre-arra, se éjjelük, se nappaluk, ünnepük is ritkán. Ha rájuk esik a szolgálat, bizony menni kell még karácsonykor is, mert az utasok igénylik. Fizetést meg mégsem kapnak annyit, hogy tisztességesen megélhessenek bel?le. Bár ez az egész országra jellemz?. Mindig csak az árakat emelik, meg az ÁFÁ-t, meg az adókulcsokat, de a fizetésünket azt aztán nem! Vagyis adnak rá öt egész százalékot, az árakra meg húsz-huszonötöt! Én ma szabadságon vagyok, hogy elmehessek a temetésre, megadni a végs? tiszteletemet volt tanáromnak, aztán holnap újra munka. Egy kis varrodában dolgozom, n?i blúzokat meg nadrágokat varrunk, persze minimálbérért! És még örülhetek, hogy van munkám, nagyon sokan nem is találtak másikat, amikor a régi cégünk megsz?nt. A város legrégibb, és legnagyobb gyára volt, ezer felett volt a létszámunk. Mindenféle konfekciót készítettünk, külföldre is, de szép lassan cs?dbe jutott a vállalat. Sajnos, ma ilyen világot élünk, és szomorú, hogy az állam hagyja idáig fajulni a dolgokat. Elkeserít?, hogy nem látni a kiutat, bár egyesek nagyon követelik a kormányváltást, de szerintem ez semmit nem oldana meg. Mindegyik ígérget, amíg hatalomra nem kerül, aztán szépen elfelejti. És jönnek a megszorító intézkedések, mert a semmib?l egyik párt sem tud pénzt csinálni. Mindegyik az átlagembert nyúzza, azt a réteget, amelyik dolgozik becsülettel, hogy megéljen, és talán még jusson is valamire. Hát ugyan kir?l lehet lehúzni a legtöbb b?rt? Arról, aki legálisan dolgozik, van bevallott jövedelme, és adózik. Méghozzá egyre többet! És egyre újabb adókat találnak ki, hogy azt a kevéske maradék pénzt is elszedjék t?le. Fizetünk tb-járulékot, fizetünk vizitdíjat a háziorvoshoz, a kórházba, a patikába a gyógyszer ára mellé, fizetünk a magánszakorvosnak, mert mindenhova id?pont kell, és micsoda módszer az, ha valakinek valami baja van, egy-másfél-kéthónapos id?pontot kap? A múltkor is kiütötte valami a b?römet, égett-viszketett, lángvörös volt. Telefon, id?pontkérés. Én balga, azt hittem, máris mehetek. Tudja, mikor mehettem volna? A jöv? héten, és ez már múlt hónap ötödikén történt. Azóta eltelt négy egész hét! Ennyi id? alatt magától is rendbejött volna, de addigra levakartam volna a b?römet a testemr?l. Elmentem ugyanahhoz a doktorhoz a maszek rendel?jébe, és mit ad isten, még aznap délután sorra kerültem. Felírt egy ken?csöt, hát, nem volt olcsó, a hétvégi nagybevásárlást is elintézhettem volna annyiból… de használt, két nap alatt lement rólam a kiütés. De jobb is, mert olyan volt t?le a képem, hogy én magam megijedtem a tükörbéli látványtól. Nem csoda, hogy a liftben az a kicsi gyerek hangosan elsírta magát. Pedig ? aztán szokva lehet a rondasághoz, mert apja-anyja részeges, és ha isznak, teljesen eltorzul az arcuk. Biztos látott már maga is, kedveském, részeget, nem kell magyaráznom, mir?l beszélek. Az a kisfiú mégis olyan szép, hogyan lehet két olyan ronda embernek ennyire gyönyör? gyereke, fel nem foghatom! Igaz, én nem ismertem ?ket a józanabb korszakukban, mert csak egy éve lakom abban a házban, ott is a nyolcadikon, és csak a liftben szoktam néha-néha találkozni a többi lakóval. Kivéve a felettem lakó Marcit. ?rendszeresen megjelenik nálunk, boldogítja a férjemet. Én meg a pokolba kívánom olykor, mert azzal aztán nem tör?dik az öreg, hogy én alszom éppen, mert éjszakás voltam, ha sok volt a munka. Akkor nyomni kellett orrvérzésig, ahogy szokták mondani, és mi nyomtuk a pedált, berregett a varrógép, készültek a ruhák, viszont a hátam közepére sem kívántam a Marcit. De ? jött, és beszélgetett. Jó hangosan, merthogy nagyothall. Ideje annyi, mint a tenger, le van százalékolva a gerincével, sajnálom, mert sokszor vannak er?s fájdalmai, és szép púp is fejl?dik a hátán. De azért néha észbe kaphatna, hogy már úgy jön hozzánk, mintha haza járna. Ráadásul cukros is, de a múltkor is megjegyezte, hogy még sosem kínáltam meg süteménnyel. Meg nem is fogom! Aztán a felesége majd engem szid, hogy rossz a véreredménye. A Dóra, a Marci felesége, egy normális asszony. Szerintem nagyon jól tud bánni a férjével, tudja, mikor szóljon, mikor jobb, ha hallgat. Jaj, ezt még nem is mondtam, képzelje el, micsoda hóhányó a Marci! Nemrég is lejött hozzánk, és mondta, hogy a felesége sz?nyeget akar venni, nem vinném-e el a sz?nyegboltba, mert képes lesz kézben, gyalog hazacipelni azt a nehéz padlótakarót. ?meg nem tud neki segíteni, nem bírja a gerince a terhelést. És meg ne mondjam ám, hogy ? kért meg, mert leharapja a fejét! Persze, hogy elvittem, megvettük, hazahoztuk, ennyit igazán megtesz az ember a szomszédjáért. Még akkor is, ha néha az idegeire megy. Tudja, mit mondott az öreg a lányomnak? „Édes lányom, úgy ki vagy pingálva, mint egy hetéra!" A Melitta meg, a lányom, azonnal azt kérdezte, hogy az meg mi? Na, erre jó volt, tanult valamit a gyerek, de kikérem magamnak, hogy így beszéljen az én lányommal! Amikor csak egy leheletnyi barackszín? szemhéjpúdert tett fel, olyan halványat, hogy alig látszott, meg a szempilláját festette ki spirállal, hogy szép hosszúnak látsszon. A szájfényt még én vettem neki, inkább csak fénye volt, mint színe, és annyira jól állt neki! Olyan szép babaarca van, és hamvas b?re a sz?ke hajához! Hogy mondhatta rá, hogy szajhás! A parfümjét meg az apjától kapta karácsonyra, abból fújt magára egy egész keveset. Hát úgy megharagudtam a Marcira, hogy másnap be sem engedtem. Dörömbölt egy kicsit az ajtón, kiabált, hogy nincs-e valami bajom odabenn? Én meg visszakiabáltam, hogy fürdök, más meg nincs itthon, erre elment. Hát már bocsánat, de mindent nem engedek meg neki, nincs igazam? Senkinek nem hagyom, hogy bántsa a gyerekeimet! Három lányom van, már kamaszodik a legkisebb is, tizenhárom éves, a legnagyobb meg tizenhét. A páromra is rászóltam tegnap, hogy ne kiabáljon a Katával, ? a legid?sebb. Azért kiabált vele, mert ebéd után nem akart elmosogatni. Hát istenem, utál mosogatni, de megtesz mindent, amire megkérem, takarít, vásárol, elmegy helyettem a postára, ha kell, csak a mosogatás… pont ezt az egyet nem hajlandó, valahogy viszolyog t?le. Hát majd én elmosogatok. Jó, tudom, hogy nem kellene ráhagynom, ha férjhez megy, nem mehetek utána mosogatni, de ha kényszerülve lesz, úgyis megteszi. Most mit veszekedjek vele ilyenért? Még, ha nem tanulna, és rossz jegyeket hozna, akkor azt mondom, hogy igen, én is veszekszem. Azt nem engedném meg egyiknek sem, hogy a tanulást hanyagolja. Ha azzal végeztek, olyan programot csinálhatnak maguknak, amilyet csak akarnak, nem szólok bele, csak id?ben jöjjenek haza. És ne menjen a jegyeik rovására! Mindig mondom nekik, hogy az iskolában alapozzák meg a jövend? életüket. Ha nem akarnak egy gyárban robotolni minimálbérért, akkor tanuljanak! Hála a jó istennek, nincs is velük semmi bajom, négyes-ötös mindegyik. A nagy még dolgozni is elment a nyáron, hogy legyen egy kis pénzecskéje, mert telefont akart venni. Kinézett magának egy helyes kis mobilt, elég drága volt, meg is becsüli, mert megdolgozott érte. Ha én vettem volna meg neki, biztosan nem értékelné annyira, mint a saját két kezének munkáját. Meg is dicsérte a tanárn?je, hogy milyen csinos modellt vett, ? is olyat választott ki magának a katalógusból, és kérdezte, hogy meg van-e elégedve vele, mert, ha nem, akkor ? már meg sem veszi. Nagyon szigorú ez a tanárn?, viszont roppant igazságos, és t?zön-vízen át kiharcol az osztályának mindent, amit kérnek. Cserébe a gyerekeink a tudásuk legjavát adják, és ez olyan csodálatos, nem? Amikor jól szerepeltek egy matekversenyen, a tanárn? elintézte az igazgatónál, hogy kapjanak egy rendkívüli szabad pénteket, és elvitte ?ket egy háromnapos kirándulásra. Csak az ? osztályuk mehetett, és nagyon büszkék voltak rá, hogy a többiek mennyire irigyelték ?ket. Az ilyenek nagyon tudják inspirálni a gyerekeket, és én ezért becsülöm ezt a tanárn?t, hogy így tud bánni velük. A Joli néni is ilyen volt, isten nyugosztalja szegényt! Maga ismerte ?t?

– Igen, de csak futólag – feleltem, de talán nem is hallotta, mert leszálláshoz készül?dött. Felkászálódott a helyér?l, el?rement a sof?rhöz.

– Megkérhetem, Józsikám, hogy vegye ki a csokromat, ha megálltunk?

– Persze, Marika, hogyne venném! Mindjárt odaérünk – befordult a sarkon, és megállt a temet? el?tti buszmegállóban.

Az asszony mégegyszer visszapillantott rám, és elmosolyodott.

– Örülök, hogy ilyen jót beszélgettünk! Viszontlátásra!

Beszélgettünk volna? – tettem fel a felesleges kérdést magamnak. Nekem a beszélgetés nem ezt jelenti. Inkább azt, hogy felváltva beszélünk, és hallgatunk. Most csak hallgattam! Megcsóváltam a fejem, és én is hozzákészül?dtem a leszálláshoz.

Legutóbb szerkesztette - Steffer Erzsébet
Szerző Steffer Erzsébet 42 Írás
Üdv! Kiskorom óta szeretek olvasni, írásra csak néhány éve adtam a fejem. Azóta keresem az olvasóimat... Saját honlapom Eliza Beth honlapja, http://eliza-beth.hu Főállásban egy naaaaaaaaaaaaaaagy gyárban dolgozom, mert élni is kell valamiből, meg a netet fizetni. Ha még tudni szeretnél valamit, kérdezz, úgy sokkal könnyebb nekem! Kösz.