Halkuló hangodba kapaszkodtam,
hamvadt susogón a végtelen tüzén,
szakadt ködéből egy másik szólam,
vergődve szipog, a senkik tengerén.
Karnyújtásnyira halt el a lelked,
tehetetlen magányba roskadtál,
tested vad kínjait vígan heverted,
itt nem az anyag, szellemed fáj.
Sírtam, mint mellen a gyermek,
mert nem kap már édes nedűt,
bőgtem, mint ronda öregek,
hisz’ feszességük rég odatőnt.
Sikoltottam, mint a váltó, ha
kocsit vakvágányra terel,
gyászosan nyüszíti fel:
– fővonalon nincs többé hely.
Szétszakadtam, mint sárgult,
poshadt lepedő, mint női test,
ha születik a csecsemő,
szív, mert repesz találta el,
mint ajak, ha csókra nem lel.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:46 :: Serfőző Attila
