Serfőző Attila : Drezda 1978

 

 

 

Das Blaue Wunder – a Kék Csoda, – ez volt az els? szó, amit németül megtanultam. Drezda, ez a csodálatos szász város kegyetlen, gyilkos támadások áldozata lett. Az angol Lancaster repül?k gyújtó- és foszforos bombáikkal 1945. február 13.-án és 14.-én iszonyatos mészárlást végeztek. Több mint 35 000 ember esett áldozatul!

A Kék Csoda az Elba két partját köti össze, és tudomásom szerint az óriási pusztítást egyedül ez a híd élte túl, a másik három drezdai használhatatlanná vált.  A híd lábánál elterül? Schillergartenben hallottam ezt a történetet egy részeg német vendégt?l. A német helyi volt, tehát tudhatott valamit.

Túlélni itt tanultam meg én is.  Dresden, Dresden „nur du allein".

 

Hajdanán, 1978. vége felé kerekedtem fel, családunk legifjabb sarjaként, – akár a mesében -, hogy két bátyám nyomdokain haladva, az NDK-ban próbáljak szerencsét.

Ja, bocsi! Mi is ez a néhány mássalhangzó? DDR, vagyis endéká? A németek „demokratikusabb" fele volt, anno er?s ruszki megszállás alatt nyögött. Ez okból importáltak pl. engem, – sok száz sorstársammal együtt, – hogy a nyögést, mint olyan természetes emberi (férfiúi) cselekedetet terjesszük az ? lányaik köreiben is. Mi jó hazafiak – mit ne mondjak, hazafiúk – lévén, beleadtunk mindent, amire a puszta, délibáb, paprika, szalámi, gulyás, satöbbi felhatalmazott bennünket. Sorsok szárnyaltak és törtek derékba. A délibábokon nevelkedett szemeimet meresztgettem, amint Csehszlovákia – megint egy idegen kifejezés… nézzetek utána, – hegyei között zakatolt velünk a lokomotívunk, mert ugye itt nálunk az alvégen – Alföldön – nem sok ilyet látni.  Akkortájt egy tizennyolc éves siheder aligha dughatta ki az orrát a szül?földjér?l, f?leg nem, ha épp' a munkásréteghez tartozók ivadékaként verte a szocializmus korbácsa.  

Summa – summarum, a hosszú úttól fáradtan megérkeztünk az új otthonunkba: egy kilátástalan országból egy hasonló perspektívába. Az els? napok a „beilleszkedés" fed?név alatt futottak, tehát a helyi látnivalók felfedezésével. Azonban mi nem a világhír? Zwinger képtár festményei után epekedtünk, hanem inkább a szomszédságában megbúvó Radeberger pince titkait fürkésztük. Korsó sörök közben mély barátságok köt?dtek, úgy a korábban érkez? hontársaink, mint a helyi, hasonsz?r? ifjú titánokkal. Els? és mindenek feletti cél: minél több leányzó „kegyét" begy?jteni!  Mi mást is lehetett volna ott a zászlóinkra t?zni? Megbénított jöv?képek, elbutított, ingerbeteg temet?i kuss.

A melóhely érdekes volt. Számomra akkor még ismeretlen, vasat formáló gépen kellett a kommunizmus falát er?sítenem. A rendszer bukásában – ugyan nem szándékosan, – valamennyi szerepet magamnak is tulajdonítok, hisz sanda ösztönöm már az els? napokban azt súgta: jobb nekem, ha nem bonyolódom a gazdaságuk vérkeringésébe.

   

Sokat „betegeskedtem".  Wendler doktor öt makiért egy hétre bármikor felvett táppénzre. Azonban nem csupán az átadott összegnek köszönhettem ezt a kegyet, hanem az el?szobában trónoló feleségének is, aki kedvelte a tisztelettudó fickókat. A n?kkel mindig is tisztelettudó voltam, s nem is bántam meg.

Az öreg egy igazi „reneszánszember" volt. Ósdi, betegek gyógyítására már aligha alkalmas szerkenty?kkel körbebástyázva. Mindig kifogástalan öltönyben ülve fogadta a beteg, gyógyulni vágyó polgárokat. Mint említettem, a neje a küls? szobában volt, mint orvosírnok, de persze jóval több annál: gyufaszál vékony, mélyen ül? rókaszemekkel vizslató, szürkekosztümös atyaúristen. A szócséplést nem szerette, jól tudta, hogy a páciens betegsége mögött nem feltétlenül szervi baj értend?. Ha eszed volt és csak a megfelel? válaszok tökéletes, germán akcentusára törekedtél, átléphetted a határt. Onnan már egy gyors, elemlámpával kiegészített torokteszt, (ha az elem is úgy akarta, hisz ? évek óta komolyan gyengélkedett,) aztán mehettél lábadozni a „Lotti nénihez" címzett kiskocsmába.

 

Tehát a meló egy ideig kil?ve. Még szerencse, hogy a bels?elhárítás éber ügynökei nem kaptak fülest, hogy itt és itt van egy suttyó, aki gyengíteni akarja a lenini eszmék hídpillérjeit, és ami még súlyosabb, hogy ezt a népgazdaság tönkretételével szándékozik véghezvinni, az egészségügyben meggyengült elvtársak bevonásával. Az els? diszkó-élményem örökre belém égett. A város peremén, az egyik szovjet laktanya közelében volt a magyarok és még jó pár náció szórakozni vágyását és egyéb más igényét kielégít? kedélymelenget? komplexum.

Hosszú sor kígyózott a bejáratnál. A tömegben már egész jól össze lehetett barátkozni a helyi er?k képvisel?ivel. Mire bejutottál, megvolt a csajod is. Három teremben folyt az ital és a lamur. Volt egy kisebb helyiség, itt a családiasság jegyében diszkrét gépi zene andalította el a turbékolni vágyókat.  A mellette lév? helyiségben gyöngécske német zenekar tépte a húrokat. Megesett, – mikor már a vendégsereg és a banda is kell?képpen lerészegedett – hogy frontemberük a „Gyöngyhajú lány" cím? Omega szám éneklésére buzdította a jó népet. Silány magyartudással üvöltötte: „ólmodam vad igáz tálján".

Könnybe lábadt a sok szív, térdig ért a honvágy, holnap mindenki haza akart utazni, mert az anyaföld hívja… s neki menni kell, szükség van rá a barikádokon.  Jaj te édes mámor…

 

A nagyteremben volt a diszkó, ami akkoriban óriásinak t?nt. Beléptem és Dante sorai vágtak orrba. A füstt?l jó darabig nem láttam semmit, marta a szemeimet veszettül. Nehézkesen egy asztalhoz botorkáltam, s ott már emelkedett hangulatú szobatársaim egy-egy hölgy dekoltázsát igazgatták. Rendeltem a termetes pincérn?t?l egy rundót. Tíz korsó sör öt márkába került. Kortyolgatás közben a táncoló párocskákat méregettem. Töpörödött, rackahajú arab egy langaléta fogpiszkálóval ropta kegyetlen beleéléssel. Mellette a viszonylag gyors zenére összeboruló részeg párok lejtettek. A bár el?tti hangoskodásra figyeltem fel. Éppen ekkor volt kialakulóban egy ígéretes csetepaté.  Három éven át ez a színes, bábeli z?rzavar lett a törzshelyem.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Serfőző Attila

Szerző Serfőző Attila 506 Írás
1960.07.13-án születtem Debrecenben.