Márton Zsolt : Most látom…

Kapuját zárja
kék ég előtt a felhő.
Apám vetett,
anyám locsolt,
néztek ahogy felnő,
s dolgozik rajtam
minden esztendő,
s leszek akaratos,
büszke és esendő.

Útra mit kaptam,
mindeki kapja.
Van aki őrzi,
van aki csak szórja.
Hittem,
cukorból az élet sója,
de olvadni kezdett,
s látszani valója.

Elmentem a rácsig,
egy másik világig,
hol a rozsdán
megdöglik a fény és ázik,
az utcára kitett
józanság és erény,
s izomba zártan
tombol az önkény.

Nem kaptam semmit,
csak látszatot,
aranyos ruhában,
olcsó utánzatot;
Csillogást,
mit polcomra hiába rakok,
több kellett,
mit láthatnak mások is,
a vakok.

Keresni kezdtem a boltot,
hol szakadtra adnak foltot;
nem kérdezik, nem ítélik,
azt aki rontott,
hol áldják,
s nem kárhozzák a sorsot,
akár bántott,
akár a tenyerén hordott.

Most látom,
miért kell az égre felhő,
s miért lettem,
folyton kereső,
most érzek csak hálát,
hogy látom a pontot,
nem érdemel húst,
ki megveti a csontot.

Márton Zsolt

illusztráció Bartos Endre: Csendélet

 

szerkesztette: Verő László – 2007. március 23., péntek, 12:44

Legutóbb szerkesztette - Márton Zsolt
Szerző Márton Zsolt 57 Írás
nem vagyok senki, tarkómba mar, vagyunk így sokan , húz ez a dal