Felhő mögé bújva megpihent a Hold,
átaludni készül az egész éjszakát.
Sötét bokrok közt kutya sem csahol,
a város lehunyta minden ablakát.
Üres már az utca, nem jár senki erre,
csak egy részeg zengi kedvese dalát,
könnyedén dülöngél az út mindkét oldalán
s vigyáz, el ne ejtse maradék italát.
De amott, a fal menti sötét árnyak alján
halkan oson egy fekete kabát,
benne szipogva, kisírt szemű lányka
alig vonszolja házipapucsát.
Világító lámpák pislákolva nézik;
arcán a könny mint kristálygolyó,
nem féli régóta a zord sötétséget
úgyis e létben csak átutazó.
Elege van már a csalóka fényből
mi körülveszi rideg otthonát,
hol ölelés helyett csak szidás jár néki,
elege van – nem bírja tovább…
Homályos szemei nem keresnek utat,
lábai viszik egyre tovább,
egyre távolodik a gyermeki léttől
s magába zárja a Bűnös Világ!
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 11:11 :: P. Tóth Irén
