Téli időben mentünk terepkiszállásra, Bözödre.
Még kevéssé ismertem a helyi viszonyokat, de a kocsis megnyugtatott, hogy majd ő elrendezi a dolgokat: begyújt a rendelőben, és amíg a helyiség kimelegedik, elvisz valakihez, ahol melegben lehetek. Még enni is ad, meg egy korty itókát is szervez. Rám is fért, mert a szekéren, az úton jól átfagytam, s meg is éheztem. Reggel étlen indultam útnak.
Be is mentünk egy kis házba, a templommal szemben. Bent a szobában jó meleg volt.
A sarokban egy kis széken ült egy vastag szemüveges ember. Köszönök neki illedelmesen, de nem is válaszolt. Valami papírdarabokkal szórakozott, nagy rakás könyv között.
A kocsis intett, hogy ne törődjek vele. Ez a bolond ember. Üljek le az asztalhoz, mindjárt jön, és mindennel ellát.
Így is történt. Hozott egy kis kancsóban pálinkát, egy nagyobban bort. Kenyeret tett az asztalra, s a padlásról hozott szalonnát, kolbászt. A bolond ember nem törődött velünk.
Falatozás után mentem az emberhez, köszönjem meg a „vendéglátást”. Csak legyintett. Azt mondja a kocsis, beszéljek hangosan, mert süket.
Kérdezem kiabálva, udvariasan, mit dolgozik azokkal a papírokkal.
Azt mondja, könyvet ír a székelyekről.
„Ne kínlódjon ezzel” — mondom neki — „van nekem egy könyvem erről. Kölcsön adom!”
„Ki írta azt a könyvet?” — kérdezi.
„Bözödi György. Ismeri?”
„Igen. Én vagyok Bözödi György”.
2007. január 11.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: dr Bige Szabolcs-
