a valóság egy árnyoldala…
Múlt-temet?
Akarva akartál erre az életre.
Azt mondtad, kellek és szeretsz mindörökre.
Világra hoztál, babusgattál szárnyaló örömödre.
Dicsekedtél velem úton-útfélen, mindenkinek,
még a külföldiek is lefényképeztek,
szép fürtjeimmel.
Beragyogott gyermeki szépségem körülöttem mindent.
Édes kacaj törte meg a csendet,
de csak egy id?re…
…közben megtörtént a Hiba.
Elhagytál engem, tetteid álnokságával.
És hogy b?ntudatoddal soha ne nézz szembe,
rám pakoltál mérhetetlen sok gyötrelmet, ál-felel?sséget.
Gyermeki szeretetemen keresztül megzsaroltál,
hogy magadat védjed gazos lelked pázsitján.
Oh, te álszent, zsarnok Rémember!
De Te, másik szül?m, se voltál velem,
cserben hagytál, micsoda szeretet,
inkább jó mélyre, homokba dugtad a fejed az igazság helyett!
Képmutatás volt az egész, befelé meg férges fertelem.
Ennek ellenére óvtalak, míg er?mb?l tellett.
Most már nem tehetem.
Van saját életem.
Ez lett az én örökségem.
Egy Hazugsággal teli Temet? f?gondnoka lettem,
aminek a neve a Múlt és Következménye.
Ide járok be nap, mint nap
dolgozni, ásni, elmélkedni, továbblépni.
Eltemetni a hullaszagú ballépéseket.
Kemény feladat ezen egyedül munkálkodni.
Nem ártana néha olykor egy kis segítség itt.
Úgy t?nik a Sors osztása
szerint ez lett az én reszortom.
Okkal van tán ez így? Nem tudom.
Elviselni olykor ?rjít? gondolat.
De úgy néz ki, még ha kicsit halva is élem túl,
élek és élni fogok, mert meghalni nem akarok.
Terveimet a világgal majd megosztom.
Viszont szokatlan er? van bennem,
mi büszkeséggel tölt el, ha visszanézek
a Múlt – temet? rémes mélységeibe.
Mert földet akartatok hányi rám nagy er?kkel,
de nem hagytam és nem is hagyom,
soha, de soha, hogy el legyek nyomva a mélybe!
S?t, most már senkinek sem!
Mindig kiásom magamat,
hogy el?re menjek és ne vissza.
Ez az élet rendje, élni és nem feladni,
micsoda közhely, de igaz.
A Magocskából Fát nevelek.
Teszem ezt most drága szülöm, helyetted.
Köszönöm, ezt a gyötrelmes életet.
De már nem egyszer megfordult a fejemben,
Ti sárdobáló felel?tlen ágyékzabálók,
Hogy ezt a sok gányságot, tényleg én vigyem el a hátamon?
Nem, nem, a felel?sséget visszahárítom!
Ocsmány gyomkertedet nem ápolom.
Még, hogy PR-managere legyek
ennek az álcsaládnak, ki nem nevel,
csak elvesz és tönkre tesz?
No, azt már nem, ezt felejtsétek el egy egész életre!
A felel?sséget visszahelyezem.
———————————————————————
Kedves Szerz?, minden bizonnyal szívszorongató történet, de mi ide verseket várunk. Ez az írás nem haladja meg a nyílt levél szintet.
“tudod, a tehetség mellé jár valami, ami nem teszi lehet?vé, hogy vigyázz magadra”
Kett?sség
Kett?s lénye által szétfeszítve.
A „jó” és a „rossz” egyvelege,
miben elhatalmasodott a si-
–Lányság, ki nem fogadja el,
hogy N?vé vált se neme lett.
Inkább hord bármit, ami nem
teszi azzá, ami. Lelkét is így tépi
ketté s nem olvassza eggyé
kiemelve mi érdemes és nemes.
Vegyes lénye csak ne vesszen el.
-ezt nem akarom,nem hagyom-
Tehetségét is olykor széttaposná,
holott a világ áhítatát vágyja.
Meg van benne minden, mi egy
Géniuszhoz kell. Ha nem hasítana
vagy igen, de madárként az égen.
Kivetíti fényességét, mi rejtve
melegszív? pompás szivárvány,
de vallomása szerint kegyetlen is.
Ha e kett?sségét másra vetíti
azt még a legszelídebbnek is nehéz bírni.
Azt hiszem, bár lehet, hogy tévedek
e világon hinni benne már csak Egy
ember képes, a többi eltemeti,
míg gazság, esélyt se adva neki
a gödörb?l való kimászásra.
————-
Bernadett, azért mert versszakokra tördelted, és néha igyekeztél rímelni is, szóval nem igazán sikerült verset írnod. Képzavaroktól hemzseg, helytelen szórendek törik meg, túl személyes, és ezáltal a “köznek” érdektelen.
Jegyzet. Töprengés. —-de ilyen kategória nincs. Irodalmi nyelvezete közhelyes, lapos, nem emelkedik, és ezért nem is zuhan. Nincs benne kapaszkodó, ki, kinek, miért, nincs mi megtartsa, nem hozza azt az érzést, hogy igen, erre emlékezni fogok 5 év múlva is. Sajnálom.
üdv.
Mit csinál egy vidám pók?
Mosolyog, mert ritmusra táncol
és szövi a hálóját szorgosan lábaival
mi nem egy, hanem nyolc.
Selyemb?l készül a csapda
a jól kinézett és remélt
laktató finom prédának.
De ha nem is kap el most semmit,
a vigyor akkor is ott lapul a képén,
mert tudja, hogy a jó munka
meghozza a gyümölcsét.
Sz?r?s lábaival ízegve – mozogva
ropva fonja a zsákmányfogóját estére.
Így üres pocakja remélhet?leg teli lesz,
vagy egy finom léggyel vagy más ínyencséggel.
Álma pedig nyugodt és gyomorkorgás mentes lesz így ekképpen.
Éles szemeivel most is figyel, mi kerülhet a hálójába
estebédre.
————————————————–
Kedves Szerz?, a gyerekverseknek kell a legtökéletesebbnek lenniük, kevés a kedvesség és a szándék. Ritmus, rím, hangzás, forma. Ezek hiányoznak ahhoz, hogy az írásod gyerekvers legyen.
Metamorphoses
Elmerengtem egy id?re,
a jó Pegasus hátára felültem.
Rájöttem jó néhány összefüggésre,
bár ne leltem volna meg ezt a “kincset” sohase.
A szívem burkát tövises fátyol lengi be,
mi fájdalmasan szúrja át mi tán még érdemes.
Mégsem harcolhatok Érted a végtelenbe,
védenem kell magamat s mi még kedves nekem.
Még ha a lelkem sokáig mást is mondott,
hangosan érvelt és disputázott.
Nézd, a Tisztelet és Élet pajzsát
már nem egyszer kíméletlenül átdöfted,
kemény és oda nem ill? szavakkal,
önz? lépésekkel s ezzel megmutattad
az utad nem egy velem, még ha a kezdeti szándékod
önfeláldozó, nyílt volt és ?szinte.
A sulykot kilométerekre elvetetted.
Ezt nem érdemeltem meg, a mételyt levetem!
Hiába élsz Bennem, mélyen, örökre.
Kegyetlen dolog megvonni igazságtalanul
büntetésképpen a szeretetet és figyelmet,
mi nem is félreértésb?l vagy gondolatnemegyez?ségb?l
lett kopjafaként kifaragva, a fejem fölé helyezve egy életre, hogy élve haljak és ne éljek, csak rohadjak.
A kitartó odaadást, a jogos igazságérzetet, élni akarást pedig hibaként róni fel??? Örület!!!
Te ezt hagynád??? Ne haragudj, de ez a hagyaték nekem
nem kell!
Elásom jó mélyre,
a föld fenekére,
örökre.
S ha fel is bukkan a rémiszt? Kiméra torz teste,
kinyújtom kezem, és a földre vonom le mindhárom fejét,
er?vel lépek rá, hogy soha többé ne sétáljon be senkinek se az életébe,
hogy szerencsétlen hajótörést okozzon, vulkánkitörés közepette.
——————————————————–
jujj, ez KO.
Gyász
Szakadt szíve a mélységbe tántorgott,
lelke-elméje bús csatákat vívott.
Keser? társtalan gyász omolt Rá,
s csak az istenek zenéje éltette.
Nem mondott semmit, ha szólt is,
keveset. Tépett gondolatok sora
nem olvadott össze eggyé teljesen.
Zárt falak mögött egyedül ülve rítt.
Riasztó tusákat vívott benne a jó és a rossz,
oktalan és jogos b?ntudat rongyolta
sajgó lelkét marcangolva. Nem tud még
megpihenni, kínok közt kell ébren lenni.
Könny? lépteit a h?ség ereje tartja vissza,
a cserbenhagyás rémképe is sanyargatja.
Szenderegne már, de a könnyek olybá t?nnek,
folyammá akarnak válni borosta t?zdelte arcán.
