Szél Zsolt Szerző
Vezetéknév
Szél
Keresztnév
Zsolt
6 év 4 komment

 

A zsúpfedeles kunyhó paticsfala alkonyatkor még árasztotta magából a déli nap melegét. Körülötte száradó fűszernövények és friss széna illata úszott a levegőben. Az építmény belsejét uraló fülledt félhomályban két nő állt egymással szemben, pillanatnyi némaságba burkolódzva. Szemre, nem is lehettek volna különbözőbbek. Megközelítőleg ugyan azonos volt a testsúlyuk és talán a koruk is, de ezt több mint egy fejnyi magasságkülönbséggel viselték. Az alacsonyabb, zavarát gőgös fejtartással, szúrós nézéssel próbálta leplezni. A helyenként már őszbe hajló, szigorú kontyba rendezett haja előnytelenül tette hangsúlyossá kerekded arcát, míg molett testét egyenes szabású, már-már katonás vonalú, divatjamúlt szoknyakosztüm fedte. Két marokra fogott, hatalmas bőrtáskáját pajzsként szorította maga elé rövidke, húsos kezével.

A csendet a házigazda, a madárcsontú magas asszony törte meg, akinek szikár testét könnyű, fehér vászonblúz és földig érő, rozsdavörös bő szoknya takarta. Derekára egy hímzett, vastag gyapjúkendőt kötött hanyagul.

— Akkor megértette a feltételeket? — kérdezte, miközben az asztalon heverő üvegcséért nyúlt.

A mozdulattól hollófekete haja hullámzani kezdett, részben eltakarva napcserzett arcát. Felemelte a fiolát, majd ismét a vendégére nézett kérdő, fürkésző tekintettel.

— A biztonság kedvéért azért elismétlem, mire költi a pénzét — mondta. — Ez a főzet mától számítva pontosan két hétig fejti ki az erejét. Lényegtelen, mikor és hogyan sikerül megitatnia a kováccsal. Minél később, annál kevesebb ideje lesz, hogy a hatása alatt igazából is megszerettesse magát vele.

Kis szünetet tartott, miközben elmélázott azon, hogy lám, immár a körzeti orvos sznob özvegye is fölkereste, igénybe venni szolgálatait.

— Mától két hét. Plusz egy harmadik, hogy eldőljön, valóban elérte-e célját. Ennyi esélye van. Addig nem készítek újabb bájitalt senki másnak a falu kovácsa részére. Mert ugye, tudja, hogy sok vetélytársa szeretné megszerezni magának a szemrevaló, facér férfit?

A másik bátortalanul bólintott, majd nagy levegőt vett:

— Tizennégy nap igen kevés. Nem lehetne esetleg négy vagy öt hét?

— Nem! Az sokkal több energiámat emésztené föl, és hatalmas veszélynek tenném ki magam a szellemvilágban. Nem éri meg, nem tudná megfizetni az árát.

— Értem — bólintott csüggedten a doktorné. — Itt a pénze…

 

***

 

Hajnalban kelt, megmosakodott egy lavór forrásvízben, majd kiült az erdőszéli kunyhó elé, hogy átfésülje fekete hajkoronáját. A férfi, szokása szerint hangtalanul érkezett. Hátulról közelítette meg a fésülködő füvesasszonyt.

— Na, ki vagyok, szerelmem? — kérdezte, miközben tenyerével eltakarta arája szemét.

A nő nagyon is tudatában volt jövetelének, hisz elárulta erős izzadtság- és füstszaga, mégis megjátszotta a mit sem sejtő prédát.

— Ha nem az erdész, akkor a világ legvonzóbb patkolókovácsa! És én ki vagyok, emberem?

— A fiatal banya! — válaszolta a másik, némi bosszúsággal a hangjában, az erdésszel való élcelődés miatt.

Most a nő fordult hátra tettetett ingerültséggel:

— Nem azt kérdeztem, hogy az ostoba falusiak minek neveznek, hanem, hogy neked ki vagyok!

— Az egyetlen nő az életemben. A nagy ő! — kezdte a férfi, picit megszeppenve. — Az egyetlen, akiért érdemes élni, akiért még ezt a bájital-komédiát is érdemes bevállalni, ingyen és bérmentve. Szeretlek! Csak téged!

— No, azért nem eshet annyira nehezedre a színlelés, hisz a kuncsaftjaid elkényeztetnek minden földi jóval.

— Mikor én csak téged szeretlek? Bolondulásig! Apropó bolondulás, ki a következő szerencsétlen, aki elhitte, hogy hat a bájital, és akinek majd két hétre „áldozatául” esek?

— A doktorné. De most ne ezzel foglalkozzunk, hisz alig van időnk, mielőtt fölébred a falu! Menjünk be gyorsan!

A kovács könnyedén kapta föl párját, és szertartásosan vitte be a kunyhóba, egy elnyújtott csók kíséretében. Akkor sem váltak szét ajkaik, amikor az ágyon fekve elkezdték tépni egymásról a ruhát.

— Nincs rajtad bugyi! — lihegte a férfi.

— Miattad, mert annyira vártalak — hazudta az asszony, hisz sohasem hordott alsóneműt.

Sokkal szabadabbnak érezte magát nélküle.

Gyakorlott mozdulattal emelte csípőjét befogadó pózba a ziháló férfitest alatt, és a gyors, kissé fájdalmas behatolást követő pillanatokban belevájta éles körmeit annak hátába. Teste íjként feszült meg, miközben halántékán megduzzadtak az erek. Érezte, ahogy lényét lassan elárasztja a gyönyör, és engedelmesen alámerült az ösztönök mámorító folyamában. A vér lüktetése ősi ritmust dobolt a fejében. Rövidesen minden sejt erre a ritmusra vonaglott ott, ahol nemrég még az értelem honolt.

— Te vadkan! — nyögött föl kéjittasan. — Az én vadkanom! Úgy, legyél mohó! Vedd el, ami jár neked! Igázz le, tépj szét, semmisíts meg…

A beteljesülést követően, hagyta, hogy az izzadt, izmos hústömeg, fejét a hasára hajtva, rövid álomba merüljön. A ránehezedő súlytól légszomja támadt, de nyugalmat erőltetett magára. A jövőn töprengve túrt bele a kovács sűrű hajába.

„Még egy hónap — gondolta —, esetleg másfél. Aztán nem kapsz többet a főzetemből. Két hónap múlva szabad leszel, én pedig odébbállok. Keresek egy új települést és egy másik Adoniszt.”

 

7 év 19 komment

 

 

 

szarkafiókát

családi fészek tanít

esztétikára    

 

*

 

forró aszfalton

töredezettre sült csík

a csiga múltja

 

*

 

kakaó íze

gyermek lelkét feloldó

korai ima 

 

 

 

 

8 év 24 komment

Péter Erikának, szeretettel!

 

Európa egyik metropoliszában…

 

Nem a lakhelyem, csak dolgom van itt néha. Budapest vagy Bécs egyre megy, ha az ember nem mint turista szemlélődik, hanem az ügyeit intézi. Ilyenkor mindig napijegyet váltok a tömegközlekedési eszközökre, ez a legolcsóbb, leggyorsabb megoldás. A villamoson, vagy földalattin hömpölygő szürke tömegben emberi sorsok kapcsolódnak össze néhány pillanatra, hogy azután, talán örökre kilépjenek egymás emlékezetéből.

 

Nyílik a metrókocsi ajtaja, és a leszálló utasok áramlata szinte fellök, pedig épp befelé igyekeznék. Mielőtt elfogynak, magával ránt az ellenáram, és tehetetlenül sodor a helyes irányba. Az ajtón túl kinézek magamnak egy éppen felszabadult ülőhelyet. Már-már elérem, amikor mögülem, vagy csak mellőlem megugorva egy fiatalasszony leelőz — esküdni mernék, hogy szabálytalanul —, és laza félfordulattal huppan a kiszemelt helyre. Az én helyemre! Fenékbedobással. Bosszúsan nézek a szemébe, de állja a tekintetem. Arcára a győztesek elégedett mosolya ül ki, és némi lelkiismeret-furdalás. Ez utóbbit lehet, hogy csak én képzelem.

Helyes arca van, a szeme csillog, és egész lényéből sugárzik a nőiesség. Ezzel lefegyverez. Nem tudok rá haragudni. Viszont tüntetően állva maradok előtte ott, ahol tetten ért a fürge testcsellel. Néhány pillanattal tovább szemezek vele, mint ahogy azt az illendőség diktálja, majd a többi utast is szemügyre veszem. Közvetlenül mellette egy huszonéves fiú ül. Igazi csodabogár. Fehér inghez fekete csokornyakkendőt és azonos színő zakót visel. Arcának lágy vonásait bili-frizura egészíti ki, labdaszerűvé gömbölyítve fejét, melynek hegyében — minő fordulat — fekete félcilinder pihen. A kalapról széles, tűzpiros betűkkel a HALLOWEEN felirat köszön vissza rám. November végén ilyet csak egy idióta vagy egy egyetemista viselhet. A legény tekintete rezignált, mozdulatai lassúak, ölében sötét hátizsák.

Ismét az önkényes helyfoglalón legeltetem a szemem, mikor is hangos szimatolásra figyelek fel. Miszter Halloween higiéniai önvizsgálatot tart, és valószínűleg elégedetlen az eredménnyel, mert zsákját öléből a padlóra teszi, egy végtelennek tűnő mozdulattal széthúzza a cipzárt, és kotorászni kezd a poggyász belsejében. Először egy átlátszó műanyag doboz kerül elő. Olyan, amiben normális ember a tízóraiját tárolja. Ebben viszont körülbelül tízdekányi fehér kristály van. Só, vagy cukor lehet… Megpróbálom kitalálni a kristályszemek méretéből, de ennél a fénynél nem látom jól. A legény keze a dobozt félrelökve kutat tovább a táska mélyén, mígnem egy dezodoros flakont szorongatva tűnik fel újra. Kíváncsiságomat kielégítve ismét a fiatalasszony felé fordulok semmi rosszra nem gondolva.

Szeretném újra elkapni a tekintetét, de ő eközben a mellette zajló néma színjátékot figyeli. Nem baj, attól még gyönyörködhetem benne. Közben felszisszen a dezodoros flakon. Egyszer… Még egyszer… Majd még egyszer, és ki tudja hányadszor. Továbbra is gyanútlanul bámészkodom, de hirtelen légzési gondjaim támadnak, úgy hogy a szemem is könnybe lábad. A drogériák tömör gyönyöre dzsinnként szabadul ki a palackból, és a hirtelen támadt, túladagolt szabadságtól megrészegedve, megtorló hadjáratra indul a földalattin. Bosszúsan pillantok a tettesre, aki épp ekkor ejti vissza hátizsákját az ölébe. Rám se hederít. A fiatalasszony viszont igen. Segélykérő tekintetét grimasszá torzult arc övezi. Nyomoromban is némi elégtételt érzek: „Na, ugye! Kellett neked tolakodnod? Hát szagold!” Az igazak fölényével pásztázom végig az utasok sorát, akik viszont — szinte vezényszóra — egyként keresik a vegyi támadás elkövetőjét. Szólni senki sem szól, de a véleményük az arcukra van írva. Egy, két hellyel távolabb ülő nyugdíjas nénike engem fixíroz. Türelmesen megvárja, míg észreveszem, majd némán, pusztán mimikával kezdünk el kommunikálni. A sorstársak szavak nélkül is megértik egymást.

Az elkövető viszont mit sem érzékel mindebből. Saját kis világába zárkózva ül. Most éppen a jobbját fürkészi. Valahol a batyu legmélyén kifolyhatott a tinta egy golyóstollból. Erről árulkodik a tenyere. Papírzsebkendővel próbálja eltüntetni a foltokat, sikertelenül. A kék tinta makacs jószág. Egy ismerősnek tűnő koreográfia veszi kezdetét.

Zsák a földre, cipzár, átlátszó műanyag doboz fehér kristállyal… FLAKON!

— Nem lehet igaz! Ha most megint… — jajdulok föl legbelül, és már-már rászólok, de mérlegelem a helyzetet. Kába tekintet, rezzenéstelen arc, lelassult motorika. A fickó vagy részeg, vagy be van lőve. Az oly ismerős „cefreszagot” sem most, sem pedig a dezodor-támadás előtt nem éreztem. Ez csak egyet jelenthet. Nem alkohollal ütötte ki magát. Jobbnak látom meghunyászkodni. Az az átkozott szisszenés! Megint. Törlés a papírzsebkendővel, szisszenés, törlés… A foltok lassan oldódnak. Pssssz… Pssssz… Rémálom! Talán mégis le kellene fejelni. Közben a kocsi másik felében megüresedett néhány ülőhely. Nehéz szívvel, de döntök. Biccentéssel búcsút intek a néninek meg a szépasszonynak, és egy lemondó sóhajtás kíséretében elhagyom a csatateret.

 

Már ülök, amikor egy ismerős arc huppan mellém. A helyfoglalós hölgy. Utánam jött. Összenevetünk, még kicsit erőltetetten, mint az összeesküvők, majd mindketten a nyugdíjas nénikét figyeljük a távolból. A mama egyelőre büszkén kitart, és alkarjával fedi el orrát. Számolom, még vagy öt szisszenés… Nem bírja tovább, fölugrik. Minket keres, majd miután megtalált, mellénk ül. Már hárman nevetünk, cinkosan. Pedig a dezodor szaga lassan ide is elér.

8 év 25 komment

*

 

 

 

Kicsi Louis-t álmában ragadta el a halál. Személyi adatain kívül, mindössze ezt tartalmazta a gyászjelentés. A pontosság kedvéért hozzá kell tenni, hogy az ominózus szöveg polgári nevén Szijjártó Lajosként említi őt. Franciás csengésű becenevéről, valamint arról a furcsa tényről, hogy ennek ellenére az olasz divatot követte megszállottan, imádta a maffia-filmeket, alacsony, tömzsi termettel és szőrös mellkassal áldotta meg a sors, de élete végéig megmaradt kisstílű, pitiáner csalónak, semmilyen felvilágosítással nem szolgált.

Kicsi Louis-t álmában ragadta el a halál. Ezt ismételgette özvegye és a gyerekei is, ha valaki az elmúlás hogyanja felől érdeklődött. Majd még távolba meredő tekintettel hozzátették:

— Mintha el?re megérezte volna. Folyton azt hangoztatta, ez a legszebb halál. Elaludni, majd soha többé föl nem ébredni…

Ha valaki — tapintatlanul — tovább kérdezősködött, ügyesen témát váltva arról az űrről kezdtek el beszélni, amit a családfő távozása hagyott maga után, anyagi és lelki síkon.

Kicsi Louis-t álmában ragadta el a halál, de nem ez volt a kedvenc halálneme, mint ahogy azt a bennfentes haverjai igen jól tudták. Ha italozás közben jövőbéli távozásáról beszélt, mindig azt ecsetelte, milyen jó lenne egy nő ölében kilehelni a lelkét.

— Elmenni és elmenni! Vagyis, elmenni a négyzeten! — kuncogott saját szellemességén, némi alkoholos befolyás alatt. Csak a legjobb barátja a megmondhatója, hogy mindent meg is tett ennek érdekében.

Kicsi Louis-t álmában ragadta el a halál, viszont a rendőrség szakértői jelentésből ez nem derült ki egyértelműen. Mindössze egy következtetés volt:

„Sz. Lajos valószínűleg elaludt a volán mögött az éjjeli órákban, minek következtében gépjárműve letért az útról, és nagy sebességgel, fékezés nélkül csapódott a beton lámpaoszlopnak…”

A temetés után csak egyetlen nő maradt továbbra is a sír mellett, árván, tele lelkiismeret-furdalással. Ezerszer elátkozta azt a percet, amikor a kései óra ellenére, és kimerítő szeretkezés után hazaengedte szeretőjét a családjához.

 

8 év 34 komment

 

Mintha mély kútból emelkedne lassan a felszínre…

A kút szájának piszkosszürke korongja a sötétség közepén egyre nagyobb lett, mígnem teljesen betöltötte látómezejét. Fölért, és csak az égbolt szürkén derengő kupolája zárta körül.

 

Hanyatt fekve ébredt a kavicsos földön, semmibe meredő, kába tekintettel. Mégis tudatában volt környezetének, amely egy kihalt, vízparti strandnak tűnt. Mindössze egy ujjatlan pólót viselt, fürdőnadrággal. Csak azt nem értette, hol van és hogy került ide.

— Jobb lesz, ha felállok! — a gondolat még meg sem született teljesen, amikor az elhatározás izmait megkerülve történésbe ment át, és ő lazán talpra emelkedett. Légiesen könnyűnek érezte testét.

Közvetlen a parton egy szürke emberalak állt, neki háttal, és a víz fölött gomolygó ködöt bámulta mereven, míg a kifutó hullámok a cipőjét nyaldosták. Ennek az alaknak a tarkójára összpontosított, szinte ösztönösen. Látótere beszűkült, majd amikor újra kitágult, már ott állt, szorosan az ismeretlen férfi mögött, egyetlen laza csusszanással téve meg a több mint húszméteres távot. A vízen most megmozdult valami. A ködben egy sötét folt kezdett kirajzolódni. Először csak halványan, valótlanul derengett, de ahogy csökkent a távolság, egyre élesebb körvonalat öltött. Egy ladik, benne vézna, csuklyás alakkal, kinek elnyújtott mozdulatait evezőcsapás erősödő hangja kísérte. Partközelbe érve, evezőjét kiemelte a vízből, és hagyta, hogy a lélekvesztőt a lendület vigye tovább, mígnem megfeneklett a parton, közvetlenül a két várakozó férfi mellett. A jövevény a vízhez közelebb állóra nézett, és csontos karjának udvarias, mégis parancsoló mozdulatával betessékelte a ladikba. Ő engedelmesen követte a ki nem mondott utasítást, és helyet foglalt a csónak ellenkező végében. Fénytelen szemével szomorúan tekintett vissza a part irányába, valami elvesztett után kutatva, szájából pedig egy fémpénz kandikált ki.

A ladikos ezután szembefordult a fürdőnadrágossal, aki most pillanthatta meg először a csuklya takarásából kivillanó papírvékony, sápadt bőrt és a minden fényt elnyelő, sötét szemgödröket.

— Ismerlek téged! — szakadt ki belőle a felismerés, miközben újra súlya lett a testének, megszűnt a lebegés.

— Igen, visszatérő ügyfelem vagy, akárcsak a többiek, de most korán jöttél. Még nincs itt az időd!

A válasz nem a révész mozdulatlan szájából érkezett, hanem a szavak közvetlenül a parton álló koponyájában fogantak.

— Visszatérő? Hát nem csak egyszer…

— Nem. Bár az ember hajlamos megfeledkezni a körforgásról.

— Eddig hányszor?

— Nem mindegy? Álltál már előttem számtalan alakban, mint buzgó hittérítő, gőgös nemes, a kiválasztott nép elöljárója, hitehagyott eretnek, dolgos jobbágy, vagy fukar kereskedő, akinek végül el kellett törnöm az állkapcsát, hogy elengedje a fizetségül szánt aranydukátot. Ez mind te voltál. Akárcsak az a szegény nincstelen, akinek nemhogy fuvardíjra nem tellett, de még akkora rongydarabra sem, hogy rendesen eltakarja szemérmét.

A férfi hirtelen üresnek érezte eddigi életét, noha pillanatnyilag egyetlen emléket sem sikerült fölidéznie múltjából. Közöny és növekvő kíváncsiság töltötte meg lelkét.

— Vigyél magaddal — tört ki belőle.

— Mondtam már, nem jött el az időd — válaszolta a révész, miközben bal keze vézna ujjával a csónakban ülő felé bökött. — Nézd meg őt! Hosszú, gazdag életet élt, mégis visszavágyik a tekintete. Nem a családját siratja, hiszen ők gyorsan túltették magukat az emlékén, hanem a vagyonát, ami most már másé. Mintha nem lenne mindegy…

— Vigyél magaddal! — könyörgött a parton álló, miközben hiányos ruházatában matatott. A fürdőnadrág szegélyébe varrt kis zsebben találta meg, amit keresett. Három kéteurós érmét.

— Itt a fuvardíj. Több mint annak a másiknak. Jut a számba, és mindkét szememre.

— Azt az érmét, amivel majd engem kifizetsz, még nem kerested meg. Különben is, mit kezdenék a többlettel? Hol költsem el? Huszonnégy órás szolgálat az enyém, nincs időm másra.

— Akkor miért…

— A fizetség? Miattatok, emberekért. Szükségetek van rendre, szabályokra, hogy határt szabjanak a szabadságnak. Csak így tudtok létezni. Nem viszlek át!

— Azt mondtad, nincstelen koldusként is átvittél…

— Akkor a szívedben hordoztad az aranyad, még ha te magad nem is tudtál róla. Maradnod kell, dolgod van.

— De miért vagyok most mégis itt?

— Hogy emlékezz. Mert elfelejtetted tisztelni az életet, megbecsülni azt, amid van. Indulnunk kell!

 

Mintha mély kútból emelkedne lassan a felszínre…

A kút szájában tündöklő korong a sötétség közepén egyre nagyobb lett, mígnem teljesen elvakította a Nap fénye. Ezzel együtt a zajok, a strand megszokott zsivaja is fölerősödött. Apró kezecskék döngették a mellkasát:

— Apaaa! Ébredj már fel! Ne aludj! Mikor megyünk fagyizni? Megígérted. Vagy legalább add ide a hat eurót, és anya hoz mindhármunknak.

A férfi hunyorogva szemlélte ötéves szőke kislányát, aki a napozóágya mellett térdelt, és be nem állt a szája, majd mosolyogva átölelte. Ekkor pillantotta meg a felesége aggodalmas arcát. Mosolya szertefoszlott.

— Jól vagy? — kérdezte a nő. — Nagyon elsápadtál alvás közben…

8 év 32 komment

Lányom (ön)fényképe

 

fecskefészekben

oltalomra lel a légy

elcsitult az ég

8 év 28 komment

 

Felszisszent, és szájához kapta sajgó tenyerét. Nyelve hegyével kitapintotta a mélyen a bőre alá fúródott tüskék törött végét, majd metszőfogaival egyenként kihúzgálta őket. Szájában keveredett a vér sós íze valami megnevezhetetlen, idegen aromával. A régmúlt távolából anyja meleg hangja szólalt meg:

— Kisfiam, sose nyúlj a szádba piszkos kézzel, mert beteg leszel!

A fájdalmas grimaszból arca erőltetett mosolyba váltott. „Beteg, anya? Hisz nem is piszkos, tegnap délben mostam meg, mielőtt elhagytam a fogadót. Azóta csak a fél világot jártam be, és fogdostam össze… Tizennégy óra bolyongás a vadonban, az utat tapogatva, hegyre fel, hegyről le. Különben is, milyen bacilus betegíti meg az ember lelkét, mint az enyémet? Mondd, Anya!”

A telihold fényénél megszemlélte sérülését, amit a tüskés bozót okozott, mikor is a vízmosásban felfelé haladva megcsúszott, és támaszt keresve belekapaszkodott az első, keze ügyébe kerülő növénybe. A tüskék ütötte lyukak mellett, két mély karcolásból szivárgott a nyállal higított vér. Ökölbe zárta kézfejét, majd kinyitotta. Fájt minden mozdulat. Fertőtleníteni kéne. — gondolta, és eszébe jutott, hogy hallotta valahol, egyes természeti népek a sebre vizelve akadályozzák meg a fertőzést. Az ötlettől émelygett ugyan, végül mégis rászánta magát, rosszabb már úgysem lehet. A meleg vizelet, mintha a szokottnál is erősebb szagot árasztott volna. Megrázta a kezét, szabadulni akarván a tisztátalan folyadéktól, majd a kulacsa után nyúlt. Félúton megtört a lendület.

— Nem moshatod le, hiszen alig van már vized, és még nem érted el a patakot. Az ivóvíz életet menthet — morfondírozott fennhangon. A fáradtságtól inkább leroskadt mintsem leült, és kezét eltartva magától, felidézte a párbeszédet, ami közte és a remetétől visszatérő zarándok között zajlott tegnap délben, a fogadóban.

 

Fura, ápolatlan szerzet volt a beszélgetőtársa. Arcára kiült a fáradtság, és valami különös mosoly. Ilyen mosollyal még nem találkozott. Lehetett a megvilágosodás jele is, de volt benne valami zavaró, valami megmagyarázhatatlan.

— Csak azt az utat kell követned, fiatal barátom, amelyiken az imént ereszkedtem le. Kacskaringózik a földek között, be–betéved az erdőbe, néha ösvénnyé szűkül, de jól látható — magyarázta a vándor. — Ha megpillantod az út jobboldalán a patakot, már nincs messze a célod. Félórányi kapaszkodó után eléred a forrást. Innét a tőled balra fekvő ösvényen, úgy húsz perc alatt feljutsz a remete tanyájához.

— Járnak előttem mások is?

— Rajtad kívül senki emberfiával nem találkoztam — válaszolta a visszatérő, majd szóba elegyedett a kocsmárossal.

 

„Ha elérem a patakot, onnét még majd’ egy óra… és kezet is moshatok.” Az órájára nézett; hajnali kettő. Négyre mindenképp oda kell érnie, ha részese akar lenni a mester hajnali meditációjának. Már ha meditál hajnalban. Az a baj, hogy a telihold elérte a horizontot, hamarosan eltűnik mögötte, ő pedig e kevéske fény nélkül botorkálhat tovább a sötétben. Minden erejét összeszedve fölállt, és remegő lábakkal indult tovább. Néhány kilométer megtétele után megrogyott, térdre zuhant. Végtagjai a kimerültségtől felmondták a szolgálatot. Négykézláb akarta folytatni, de zsákja most teljes súlyával nehezedett a hátára, sebes tenyerével együtt megakadályozva a továbbjutást. Tehetetlenségében hanyatt fordult, pihenni. Megitta a maradék két korty vizét, ettől valamicskét megnyugodott. A múltjára gondolt, ami ide juttatta. A szülői szigor okozta korai lázadás, a narkó és az elvonó, az élet hamis, be nem váltott ígéretei, a nagy szerelem, majd a válás… Az első találkozása a szakralitással. Az útkeresés…

Egyszer egy szerzetes azt mondta neki:

— Ne hidd, hogy a remeték azért vonulnak az egyedüllétbe, mert nem képesek az emberekkel boldogulni. Épp ellenkezőleg! Minden energiájukat az emberiség javára fordítják, ezért van szükségük a feltöltődésre. A hallgatás olyan, mint a vízzáró gát. Felduzzasztja a belső energiát. A magány és a meditáció csak fokozza ezt a hatást. Aki elég hosszan kibírja a csendet ahhoz, hogy elnémuljanak a gondolatai, meghallja a belső Mester szavát.

 

Emlékeiből valami furcsa nesz térítette vissza a valóságba. Nagyon halk vízcsobogás zaja. Kihámozta magát a hátizsák öleléséből, és a hang irányába kúszott, mígnem szabályosan beletenyerelt a patakba. Már egy ideje mellette haladt, anélkül, hogy észrevette volna. Örömében sírt és nevetett egyszerre. Teleitta magát, megmosta kezét-arcát, de még a tarkóját is. Elég erőt érzett magában ahhoz, hogy megpróbáljon lábra állni. Nem ment könnyen a hátizsák nélkül sem. Újra letérdelt, hogy megtöltse kulacsát, majd a zsákjával birkózott egy ideig, de végül csak továbbindult. Fájt minden lépés, minden lélegzetvétel. Majdnem elment a forrás mellett, hisz kimerültségében nem vette észre. Az útelágazásra figyelt fel. „Még húsz perc” — nyugtázta. Az utolsó métereket már egyfajta félálomban tette meg. Közvetlenül a kunyhó mellett jutott ki a tisztásra. Szemben vele hajnali szürkület és néma csend. Karórája négy nulla nullát mutatott. Ott helyben megszabadult minden terhétől, és előrebotorkált a fennsík pereméig. A szakadék szélén két nagydarab, lapos kő állt. Törökülésbe helyezkedett a kevésbé domináns darabon, és a fény születésében gyönyörködött, míg várta, hogy a remete fölébredjen. Hát sikerült. Elérte úti célját, és most már biztos, hogy választ kap minden kérdésére, orvosságot minden lelki bajára. Megcsinálta.

 

A napkorong lassan előtűnt a hegyek mögül, teljes pompájával ragyogva be a tisztást. A madarak is egyre zajosabbak lettek, maguk mögött hagyva az éjszaka félelmeit, vidáman röpködtek, élelem után kutatva. Egyéb zaj azonban nem zavarta meg a kövön ülő nyugalmát. A remete még mindig nem kelt föl. Mikor megszűnt a hajnali igézet, akaratlanul is szundított egyet ott ültében. Amikor elfogyott a türelme, felállt, hogy körülnézzen. A kunyhót kikezdte az idő, a tetejét borító zsindelyből hiányzott néhány deszka. Ajtaja tárva-nyitva, és a keretben több pókháló is megcsillant a napsütésben.

Tett néhány lépést előre, mígnem megbotlott a kövekkel kirakott tűzrakó körben. A hamuban két száraz faág feküdt keresztben, jelezvén, hogy a tüzet annak rendje és módja szerint eloltották, mielőtt elhagyták a tábort.

— Elhagyták a tábort?! — üvöltötte kétségbeesetten. Berontott a hajlékba. Üres. Nem lakta senki… Visszaszédelgett a kövekhez, és lerogyott a nagyobbikra. Újra törökülésbe helyezkedett, majd kitört belőle a zokogás. Nagyon sokáig rázta a sírás, még azután is, hogy elfogytak a könnyei. Aztán csak ült, szótlanul, az önsajnálat leplébe burkolódzva. A külvilágból szinte semmit sem érzékelt.

 

Délután egy veréb repült el hozzá, olyan közel, hogy a szárnyvége súrolta a homlokát. Elmosolyodott. Megdörzsölte zsibbadt tagjait, lassan felállt, előrehozta holmiját, és a hálózsák vízhatlan tokjába gyömöszölte minden iratát, még a karóráját is. A csomagot késével ásta el egy árnyékos helyen, követ illesztve a tetejére. Ezután evett a magával hozott élelemből, majd hozzálátott, hogy kijavítsa a tetőt.

Kell a száraz alvóhely az elkövetkező években…

9 év 12 komment

Kép: popkult.blog.hu

 

Ha az a két rendőr az imént nem zavarja meg akció közben, most már hazafelé tartana. De megzavarták. Épp, hogy csak az ájult nő nyakához érintette ajkait, futnia kellett. Szerencsétlen malőr! Pedig szüksége van még vérre. „Egy bizonyos” vérre! Ez persze megnehezíti az éjszakai vadászatot, de az idők folyamán sokat finomított zsákmányszerző taktikáján. Ha ráakadt a megfelelő áldozatra, nem ölte meg, csak elkábította. Így többször vehette igénybe „szolgálatait”. Most is erre készült. Visszatérni egy régi kuncsafthoz, hisz az előtte fekvő, újságokba burkolódzó hajléktalan semmiképp sem felel meg céljainak. Megfordult és néhány hangtalan lépés megtétele után a tisztásra érve leguggolt. Egész teste pattanásig feszült, majd lábai hirtelen felszabaduló rugóként lőtték fel a magasba. Széttárta hártyás szárnyait — melyek eddig a palástja takarásában pihentek — és elrepült új célja felé.

 

***

 

A nő nem bírt aludni. Megpróbált tévézni egy kicsit, de attól csak a fejfájása fokozódott. Kikapcsolta az ósdi készüléket és a konyhába indult tejet melegíteni.

Az utóbbi id?ben — egészen pontosan a harmincadik születésnapja óta — álmatlansággal küszködött. Miután hajnali kettőkor lejárt a műszakja és hazaért a bárból a kopottas, hideg lakásba, csak forgolódott reggelig. Minden áldott nap. Ilyenkor ölelte magához a kilátástalanság.

„Elmúltál harminc” — mondogatta magában. — „Valószínűleg túljutottál életed felén, és mire vitted? Se családod, se jól fizető munkád, se… Semmid sincs! Kivéve azt a néhány futó kapcsolatot. Mellékvágányon tengődsz, az élet pedig lassan elsuhan melletted. Szürke felszolgáló egy szürke bárban… Erre kellett az egyetemi diploma?”

A szobába menet már útközben kiürítette a tejeskorsót, majd az éjjeliszekrényre tette az olvasólámpa mellé. Alighogy ágyba bújt, megérezte, valami megváltozott. Nincs egyedül! Egy félálomból jól ismert alak lépett mellé. A karcsú, magas testet takaró palást alól kivillanó sápadt bőrt — melynek viaszos hatást kölcsönzött az éjjeli lámpa gyenge fénye — már többször látta. Másnap aztán mindig két apró bemetszéssel a nyakán ébredt. Meglepetésében kiáltani akart, miközben a férfi üveges szemébe nézett. De a sikoly elnémult még mielőtt megszületett, ahogy a jövevény hideg száját áldozata nedves ajkaira tapasztotta. Kábító lehelete megtöltötte a nő tüdejét, a feledés szürke leplét borítva tudatára. Ami ezután következett, az már az unalomig begyakorolt mozdulatsor:

Jobb keze mutatóujjának hegyes körmével felsebzi áldozata fülcimpáját és a kiserkenő vércseppet nyelve hegyére keni. Ízlelgeti, elemzi. Ellenőrzi a minőséget és beazonosítja a vércsoportot.

A jövevény újra felegyenesedett. Csalódottan nyugtázta, ma itt sem jut vérhez. A mintából kiderült, megváltozott a nő hormonháztartása. Várandós!

Mielőtt halkan becsukta maga mögött a bejárati ajtót, gondosan betakarta az alvót. Hiszen még szüksége lesz rá. Később valamikor…

 

***

 

Ismét a park felett körözött! Egyre szomjasabban és egyre reménytelenebbül. Ilyenkor már csak az emberi roncsok, részeg, kisiklott egzisztenciák tartózkodnak idekint. Értéktelen préda.

Két perce se múlt, hogy a város felett átsuhant a figyelmeztető hangjelzés egy olyan hullámhosszon, amit csak a hozzá hasonló szerzetek hallhattak: „Mindössze egy óra van napkeltéig, ideje a hazaútra gondolni!”

A szerencse végül mégis mellészegődött egy negyedéves egyetemista képében, aki igencsak szabadosan értelmezte a hűség fogalmát a párkapcsolaton belül.

„A sors szerencsés összjátéka” — ahogy a nagymester mondaná. Mert ugye, ha a srácot nem éppen ma éjjel kapja rajta a kedvese egy idegen lánnyal a közös fészkükben, most nem bolyongna itt ily elveszetten és védtelenül.

Hogy a megfelelő áldozatra bukkant, tudta még mielőtt hozzáért. Ezt elárulta kifinomult szaglásának a zsákmány bőrének kipárolgása.

Hátulról lepte meg a szerencsétlent. A földre térés utáni másodpercben már az áldozata nyakán voltak ujjai, elszorítva a két nyaki ütőeret, blokkolva a vér — és egyben az oxigén — útját az agyba, ami ájuláshoz, majd további szorításnál halálhoz vezethet. Jöhet a rutin:

„Szúrás a fülcimpába, vérelemzés, majd ha minden rendben, lakoma.”

 

***

 

Kis híján elkésett. Még jóformán be sem csukódott mögötte a hatalmas téglaépület alagsori mellékbejáratának ajtaja, amikor a homlokzaton megcsillantak a Nap első sugarai. Pedig a szabály, az maga a törvény: „Napkelte előtt legyen mindenki a közös hálóteremben! A reggel senkit sem érhet odakint!”

A fényárban úszó, keskeny folyosók labirintusa egy zöld fémajtóban végződött. Mikor belépett a hideg, ablaktalan terembe, már minden társa mozdulatlanul feküdt a saját, rozsdamentes acélból készült fémlapján. A jövevény szertartásosan térdet hajtott a nagymester előtt. Ingét kigombolva felnyitotta önnön mellkasát és elővette a portya eredményét tartalmazó steril ampullákat.

A fehérköpenyes öregúr átvette, lemérte az üvegcséket, majd elégedetten biccentett:

„A maximális mennyiség. Jól van AB Pozitív! Te vagy a vérbank leghatékonyabb beszerzőrobotja!”

9 év 16 komment

Kunoichi (női nindzsa) Kép a netről.
Valós környezetben játszódó kitalált történet…

 

Yoruno Usagi szája széles mosolyra húzódott a maszk alatt. „Bevégeztetett” — nyugtázta magában. Noha még nem volt túl a veszélyen, néhány perc pihenőt engedélyezve magának, elnyúlt a kastély tetején. Koromsötét éjszaka volt, a csillagokat felhők takarták el. Még vagy két órája maradt hajnalig. A tetemet sem valószínű, hogy felfedezik napfelkelte előtt, mikor a szolgáló majd reggelihez hívja urát és annak ágyasát. Akkor sem gondolnak mindjárt gyilkosságra, hisz a mennyezetről egy ólomnehezékes zsinóron át az áldozat szájába csöpögtetett gyorsan ölő méreg — ez volt Usagi egyik kedvenc módszere — szinte semmi nyomot nem hagy maga után. Mintha a halálba aludta volna magát az uraság.

A tetőn elterülő sötét alakban senki sem ismerne rá a falusi kerítőnőre. A vézna öregasszonyra, aki napközben rizsszalmából fonott szandált visel a lábán Tabi helyett, és kopottas kimonójában, bottal a kezében járja a környező településeket, különböző házassági ajánlatokkal bosszantva a tisztes lakosságot.

Igaz, a kerítőnőben sem látná meg még a legtapasztaltabb szemű szamuráj sem a hírhedt Kunoichi-t, az Iga-tartományból származó Hattori ivadékot.

Évekkel azel tt a sors kegye hozta össze Tokugawa Ieyasu -val, aki a Mikava-tartomány feltörekvő ura volt, és néhány zsák rizs évi járadékkal láncolta magához a nindzsa nőt.

Amikor a fejedelmek többsége szervezkedni kezdett Tokugawa ellen, és a nyílt összetűzés Ishida Mitsunari nagyúrral egyre elkerülhetetlenebbnek látszott, Yoruno-san intézte a jelentéktelenebb ellenfelek kiiktatását. A mostani áldozat is egy kevés befolyással bíró szomszédos fejedelem volt.

 

Usagi érezte, indulnia kell. A visszavonulás éppen akkora odafigyelést és erőbevetést igényel, mint a tetthely megközelítése. De mostanában egyre fáradékonyabb. Már az ólmosvégű zsinórt sem tudja olyan mozdulatlanul tartani, míg végigfolyik rajta a méreg, mint valaha. Ha ez így folytatódik, előbb-utóbb felébred valamelyik áldozata, az arcára csöppenő folyadéktól.

Felült. Hogy erőt merítsen, kimonója ujjából elővette, és megcsókolta kedvencét, egy kiszárított nyúllábat. Az ő neve is annyit jelent: Éjszakai Nyúl. Ezért a kabbala…

A sötétség megmozdult. Inkább csak megérezte, mintsem meghallotta a közeledő veszélyt. A nyúllábra egy bagoly csapott le szélsebesen. Míg jobb keze a kabbalát szorongatta, a Kunoichi baljával előrántotta övéből legyezőjét, melynek felső szélébe borotvaéles pengét erősítettek, és a bagoly két darabban hullott alá. A nő tudta, hibázott. Zajt csapott. Bárcsak hagyta volna elrepülni a madarat a zsákmányával.

Az első, süvítő nyílvesszőt még röptében kapta el. A második az alkarjába fúródott, és aztán túl sok jött egyszerre…

9 év 33 komment

Kép a netről

 

XXVI.

 

Balga kívánság

Földfelkeltét lesni meg

Hold túloldalán

 

 

 

 *

 

XXVIII.

 

Vitorlám dagad

a tomboló napszélben

rám tör a magány

 

Szél Zsolt Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.