mintha hajtana az akarat
stimuláló-szerek nélkül
vörös-bili fejemen
szent-aura ez nekem
kopott tudatom
mintha hajtana az akarat
stimuláló-szerek nélkül
vörös-bili fejemen
szent-aura ez nekem
kopott tudatom
láttalak hamuszín? arccal
fekete-parókával kedves
kebel-láncaid csörögtek
s szentségtelen-illatod
legyeket vonzott
s engem
szerettem magas homlokodat
hajókba-vizel? patkányok
semmit sem kímélnek
leginkább a szökött-hajnalt nem
papírfecnire festve
arcomon
belém botlottál – szegény
képregényh?snek hittél
egyszeri szilaj acélváznak
széthullni akaró hiteden
rossz lóra tettél velem (is)
gyenge hamupip?ke
gyors-paripás és p?re
hajnalok lenge szerelmese
nem találom fényképedet
hiába keresem
tudatomban
elillant a ma
kevés parfümillatot hagyott
a holnapot Giorgio Armanival
töltöm tele
hadd prüszköljenek a lányok
sz?k-kedves mosollyal
ágy-utcám szegletén
szeretem a fákat
nem beszélnek
elnyelik az ugató hajnalokat
az alkonyban meg zokognak
hogy elillant megint
egy rosszul lezárt nap
kedveseim ?k
a csönd félszeg ?rei
s mint a csipkésszél? medúza
minden zajra összeugrik
energia-töltött leng? uszályuk
kismillió karjuk
a fáradt es?s szélben
szeretem az arcukat
a kitapinthatatlant
sosem vágnám ki ?ket
messze még a hajnal
s ilyenkor dalolnak
boldog-öntudatlan
LSD nélkül
szétgurult könnyeimet szedem
a koszos úton
majd szétfolyok hirtelen
múló patakká válva
gondoltam
gyöngy terem a mélyben
s lemosnám a rájuk tapadt
ezeréves ragacsot
de csak gyökérdúcokra leltem
gyenge hangyaétkekre
tévedni emberi dolog
de visszafolyni nem tudok
dacolva a newtoni-alaptörvénnyel
farkaséhes lettem
kiapadhatatlanul
hangutánzó szavak
porlepte töredékek
értéktelen semmiség
a múló id? szemében
hangutánzó szavak
porlepte töredékek
értéktelen semmiség
a múló id? szemében
elemészt a csend
valaki tar szavakkal hív
visszhangja füledhez ér
s lépdelsz mégis vakon
rezzenetlen
akár az odúját vesztett rend
er? s képzet
hatalmas talpakon átfolyó indák
bizarr happy-end Hollywood
leláncol sós ajkad
tengeredbe veszek
mintha érintenél
de csak gy?r?z? medúza-had
ölel
partjaidra hulltam
én örök Robinson
s magába zár
h?s ligeted – temet? tested
csillagok porát kutatom
elt?nt fest?i idillt
a zárt kozmosz
rettent? szirtjein
de sz?rt zajain összevisszaság
csak a rend
napalm alszik fáradt csöndben
bukó kegy most a Nap
ásít s fénye hulló penge
mely felszántja álmaimat
napalm alszik fáradt csöndben
bukó kegy most a Nap
ásít s fénye hulló penge
mely felszántja álmaimat
nem nézek most sem derengést
sem sápadt hullását a mának
árnyékból sz?tt lidérckedést
vagy beporzását sz?z virágnak
hajnalig tartó duhajkodást
vagy sínen való kutyaugrást
mit nekem a boldogtalan szó
rabolt szívben ?rt fakasztó
csend fürdik aszott ág-karmok közt
rügytelen most minden szavad
megízleltem csecs-bimbóid
s itthagytál tört gyomok alatt
búzák gondtalan hajladoztak
magot szórtak árnyékodnak
s te mint csapzott közöny-madár
szívem táján rossz fényt hagytál
befagyott százszor csacska tavad
ízes gondolataid mint bántó nád
vagy ezerszer rám tornyosultak
ha csillag hull ott téged látlak
olyan fáradtan kél a Nap
mintha nem akarna telt fényt adni
virágból font kelyhem nyújtom
felé – benne gy?rt bánatom
de nem oldja fel a szent nyugalom
nem érzek túl a nádakon
Mint ki hontalan
most olyan a fény
elveszve nagyváros
panell-erdejében
Mint ki hontalan
most olyan a fény
elveszve nagyváros
panell-erdejében
lángpallossal jött
s most foszlott remény
ebben a fázós
holt-szürkületben
nem nézni csörg? pénzt
sem tanmeséket
ezüst huszár-pengét
fény-menedéket
csak a ma számít
közöny ordít bambán
s kibicsaklik a karó
a holnap derekán
szedrekbe öltözött útmenti házak
vidám torkokból harsona nóta
körbefolyt szilárd emléketek
köd homályba veszett: ki menti meg?
szedrekbe öltözött útmenti házak
vidám torkokból harsona nóta
körbefolyt szilárd emléketek
köd-homályba veszett: ki menti meg?
csorgó izzadság mi tenyeret veri
hulló kalász és kender szikár rostja
körbefogva és hull a nóta
arcotok most a föld tapossa
megállni nem tudó er? s robot
esti hangulat csak a fény-ima
asztal közepére felt?zve-szúrva
kérdem: hangotok most merre kopog?
itt a becsület nem torzított lelket
nem csapongott buja vágy holdkórja
megfullad szívem mert köd kezébe
s a holdfény képébe temetkezett
rejtett szíveteket ki menti meg?
hangyányit aludj
szél fagya b?gjön nyersen
ne rogyj a hóba
ne tégy úgy mint Isten
hangyányit aludj
szél fagya b?gjön nyersen
ne rogyj a hóba
ne tégy úgy mint Isten
varkocs szakállad
hajad zúzmara liget
olajos a lámpa mely
félve továbbvezet
közöny a táj most
mint rossz átok tombol
féktelen mez?in
csend-akarat kolompol
sós most a könny is
kiszáradt tóba hull
szíved ?rjében oly
megfoghatatlanul
pont a sivatagban
kit kutyák csaholnak körbe
volt fény vidámságnak
csak elhullt temet?je
a szél meg zúgva hadar
pernye torz szavakat
ember ki küzdöttél
kiáltásod sem maradt
a Nap megint felível
ki itt nem alszik soha
otromba játéknak
bizarr rossz asszonya
k?halom áll kurtán
s mozdulatlanul
két kutya sír az égre
mellette vigaszul
ráncosragyúrt hegyek ormát
asszonyi felh?k ölelik
rajta alvadt vérben a Nap
ráncosragyúrt hegyek ormát
asszonyi felh?k ölelik
rajta alvadt vérben a Nap
lélegzem, mintha ott lennék
valami sírtalan csendben
nem idegen
aszfalton léptem
bár a szél
maradásra tartana
ha aranyból lenne öt ujja
Harcban ne hagyd magad,
római dac repítsen:
tarsolyod mélyén, bolond,
üvegkehely az Isten.
Harcban ne hagyd magad,
római dac repítsen:
tarsolyod mélyén, bolond,
üvegkehely az Isten.
Porcelánbábu vagy,
talpad r?t föld töri:
s távolbahullt rég minden,
mi benned emberi.
Sziklaorom becsületed
fagyod elkoptatta:
h?s szemed vizét
az éjjel besározta.
Szaladj, mint ki rég
nincstelen s árva:
benned úgysem gyúl ki
f?nix szent virága.
Te bizarr s mértéktelen,
mindent elemészt?:
gyötr? t?z a lelked,
feneketlen s medd?:
Meddig ócsárolod még
nappalát a t?znek!
Hullásod szent vágy
az emberi szívnek.
Kormos t?led fent
minden arany felh?:
betemetném múltad,
ha j? az égi veszt?.
De változásod apadt tó
most komor szívemben:
nézem, ahogy süvöltve döngsz
fenn az egekben.
Kavicsot dobok hínáros tóba
zúgó Metropoliszod el?tt:
s fejem lehajtva sír a nóta,
hogy múlj, mint én, miel?bb…
Villámló kedély
vagy h?vös melankólia:
asszon kedved messzi völgyek
h?s vizébe fúlva.
Villámló kedély
vagy h?vös melankólia:
asszony kedved messzi völgyek
h?s vizébe fúlva.
Parázs harag vagy
olvadó jéguszály:
eggyé válva csak
holt ligetek közt jár.
Banális blúz, h?s zeném
mint kopott szalag pörög:
lejárt, unt lemezén
az éjjel félreköp.
Hajnal volt társ ekkor,
s nem kívánt személy:
h?s kavicsokra hull
most minden szenvedély.
Bennem barackmag potyog,
lerágott húsát eszem:
lám kél a nap
a távolba nyúlt vízen.
