Fehér, kötött sapkája bojtjaiban
atomvilágok.
Az öreg nő feje remeg.
Barna keretes szemüvegén
megcsillannak a fotonok.
Ráncai folynak,
Kezei ernyedten hullnak alá.
Öt kilométerre ül az atomreaktor.
Szuszog és vár.
Ionok, protonok cikáznak
kémcsöveiben.
Égi bálteremben, messze,
-hidrogénruhában-
Androméda táncol,
egyik csillagról a másikra lépdel
aztán eltűnik.
Münchausen báró Oroszországba lovagol
Lovagol a báró Lengyelországon át,
Hóban és fagyban vágtat.
Inkább lovagolok, mondja,
Mint hogy a postakocsisok
Hőbörgését hallgassam.
Minden kocsmánál pálinkát kérnek,
Nem akarnak éjszaka utazni
És nem alszanak az erdőben.
Este a báró gúnyáját egy koldusra teríti,
Másnap délelőtt az erdei úton
Farkasok marcangoljak lova tomporát.
Lengyelország szép ország,
Gondolja, csak túl hideg és nagy,
Nem fogok én múzeumokról és szép épületekről
Mesélni, amikor mindjárt megfagyok az erdőben.
Akkora a hó,
Hogy a templomtoronyra kötöm ki a lovamat
És csodálkozom, amikor másnap
Nyerít a magasból.
Nem baj, kilövöm a kantárát,
Vágtatok tovább.
Szóval, drága Oroszország,
Gondolja, büszkébb vagyok furfangosságomra,
Mint francia kézelőmre.
Ezeregy éjjel
Nagypapáék
ezeregy éjjel
lapátolták
a földet Szibériában,
ástak éjjel, és
ástak nappal.
Fekete ruhák
száradtak a kötélen
tizenöt évig,
vagy örökké.
Van, aki már soha többé
nem mesélhet –
mondja nagypapa,
majd én helyettük is
elmesélem.
Lapátoltuk
az éjszakát,
hogy végre
nappal legyen,
ellapátoltuk
a tudásunkat,
az érzéseinket,
a szibériai
tigrisek
kihullott
szemfogait
és minden
történetet,
hogy majd rátaláljatok.
Ezeregy év múlva.
