M. Fehérvári Judit : Vallomás

*

 

 

Lelkem bilincseit nehezen engedem lecsatolni magamról. Félek, hogy álmaim tájait mások is visszapergethetik, ha nem is mozgóképpel, csak színekkel és hangokkal, s olyanná leszek akkor, mint ama megszedett fa… Gyümölcseim aromái nem bennem hozzák a tavaszok virágképeit vissza, s nem tudom majd megkülönböztetni az almát a cseresznyétől, s miként a vakok, csak simítgatom a gyümölcsök héjait is, s nem akarom majd a lédús barackot megízlelni, mert fázom héjának érintésétől, nem vágyom rá.

Tudom pedig, hogy a kert végi málnások között tavasszal sünkutyák dugják ki orraik szirmocskáit, ha nem jár arra senki sem, mert az embertől félni kell, hiszen olyan dühvel irtja a káposztalepkéket is, noha azok násztáncaik járják egyre keringőzve az uborkák indái fölött, nem gondolva a rettenetre: a fagyott lég sikolyára, midőn a természet mozdulatlan hever és várakozik a futórózsa, de ha nem metszi meg senki sem, csipkebogyókat lehel, mire megérkezem és elalszanak a fények, csak egy ház áll mozdulatlan. Kőkerítésein becsorog az elvásott idő, s ráncokat húz a lábazatra, hajszálereit így repeszti széjjel az infarktusok és agyi történések erdeje, s sehol sincs egy szívsebész, sem egy neurológus, hogy feltárja a mélyvénákat, nem keresve válaszokat arra az életmódra, mi végül idevezetett.

Különben reggel háromnegyed hétkor és délután négy tájékán dudált a gyár, hogy idehallatszott, de repeszteni dobhártyáink mégis  a légifolyosó volt hivatott, min repülők hasítottak, s húzták kondenzcsíkjaik, de nem volt soha publikus, merre mennek, s mivégre…

A gyermekkor oly gyorsan elillant, s ettől sebesebben csak a felnőtt lét szelelt el, s tudni sem akarom, hány év van mögöttem már, noha a gének játékai miatt sokszor el sem hiszik, mennyi az az annyi, s érdekes, mert a száz libás kérdést sem teszi már fel senki sem, mint, ahogyan az sem lényeges, milyen színűre festetem a hajam, s ruhatáramban miért nincsen egyetlen kendő sem és nem viseltem kontyot, de súroltam téglával a Lewist magamon, s ott a kert mélyén érdekes könyveket olvastam, de csak a diófa nézte őzbarna szemeivel meredten, hogy mire is vetemedtem, mert ő sejtette, mit szüleim elnézően elütöttek egy mosollyal, ha X. elvtárs érkezett beszédbe elegyedni Apámmal, a kántorral, ki körmenetek élén deklimálta az Égnek a zászlós temetések óráin, hogy megint kopogtat egy Lélek azon az ajtón, mi dimenziókat választ el, s családokat, így Istenben hinni kell, hogy engedi egyszer a találkozásokat, mert különben kérdezni sem érdemes, ahogyan gondolkodni sem azon, hogy Imi miért ment oly hamar fel a grádicsokon, szétnézni a felső világba, ha úgysem jöhet hozzánk, míg itt élünk, többé vissza…

Így keresem egykori önmagam ebben a homályos tükörben, minek beteggé tette szemeit az idő, de a hályogokon túli retináim még visszaintegetnek, mert minden jelet felvettem, ahogyan a mohákat is, s a földet, melyben kutyáim és macskáim nyugszanak immár békében. Mellettük elásott játékaim és emlékeim teszik gazdaggá azt a földet. Felismerném ma is a padló recsegését, de kik fent vannak elszörnyedve néznék, s nem is értenék, mik ezek az adók és áfák, kötelező tizedek, füstadók és mindenféle középkori nyavalyák, s ha elkapná őket a láz, nem volna már fertőző cédula a bejárati ajtón, csak TAJ számonkérés, mert mindegy, élsz-e vagy halsz, csak fizess, s ha nincs munkád, keress, s ha nem találsz csak egy szám leszel, felesleges, és van pluralizmus, de két párt élvezi hasznát, míg egyre nagyobb az államadósság, s csődöt mondott itt rég mindenféle politika, semmi sem változott, hisz még a név sem lehet a régi, s lehet alkotmányozni, s abban elvekről beszélni, igaz, nincsen labdaházunk, de vannak szavaink, amelyektől kinyílnak sajgó sebeink, s újra eljön a szamizdat második korszaka, s ugyanúgy nőnek majd tavasszal a fák, már amiből van még, mert felsőbb megfontolásból a legtöbb fajtát rég kivágatták, mint, ahogyan állatokat sem illik ma tartani, s nem is bánom, hogy elcsépelték a szavakat is, így talán mégis kihullott a pelyva, s ez a vallomás, ha csak annyit ér, mint egy poltúra, már akkor is megérte képernyőre vetni, mert nem tudok másként, csak így emlékezni!

 

M. Fehérvári Judit

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.05.10. @ 10:18 :: M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.