Ha eljössz-újra összeraksz.
Mi lennék-mindig szétszeded.
Kongó cserépbe ültet a zsivaly.
És csúf, mi együtt szép lehet.
Nem vagy itt. Úgy kellenél!
Undok kétségkordon körbevesz.
Az apály mocskos szert zenél.
Nem tár sós számra az ölretesz.
Most nem kell
a költ?i képek csontos csomóit
fésül? tinta,
sem a magányba szédít?
hangulat-hinta.
Csak feküdnénk
egyszer? mondatok mellett.
A tea álmosan feltenné füveit f?ni;
mikor megtanulnék
sz?k szobákban veled önmagammá n?ni,
tested vágyvarrta pizsamába bújna,
s a meztelen merülés mámorrá bontaná.
A csap csoszogó szimfóniát fújna,
és érintést zúgna a zúduló kottaár.
Most nem kell
a múlt.A tegnapok tompa
szánalmat szülnek,
és a szétszakadt szálak
bonyolult bánattá feszülnek.
Téged dúdolna halkan a hab,
kint kávékontyot kötne a konyha.
Csak nézném,ahogy
arcod a füstöt fehér
b?rfátyollá bontja.
Az id? savanyú búcsú ízét
kenné kenyerünkre,
s a másik ujja
puha pecsétfoltját
tenné tenyerünkre.
Simított stigma,
vonalba vájt érzés-billog.
Most ennyi van.
A homály bántó hiányt villog.
