most minden bennem
ébred? gondolat.
Nincs bennem harag,
sem csalódott percekbe
fojtott indulat.
Szótlanul pihen
most minden bennem
ébred? gondolat.
Nincs bennem harag,
sem csalódott percekbe
fojtott indulat.
Égre szállt a tikkadt
könnyekbe száradt
szomorúság – álom ez,
vagy valóság?
Hová t?nt a bánat
melynek terhét vittem?
Reményeim sóhaját,
én már régmúlt id?k
földszín? feledésébe
temettem – s talán
árvuló hitem is,
mely egykoron
még úgy bíztatott
(h?vöse, lelkemben csak
nyirkos árkokat hagyott)
Már tagadtam, hogy
ha gyengén is,
de még hiszem:
nem csak keresztem
nehezét viszem,
s hogy talán
lesz egyszer még
ringó bölcs?je is
az elfeledett jónak,
s hogy nem csak
vágyakat szövök
a hiányból, könny?
álomtakarónak
Ó, de azt nem hittem én,
hogy e lét, lehet még
ily könnyeden vigasztaló!
Teljességben áradva,
szavak nélkül is,
a végtelenbe szárnyaló…
Távolodó rímek
intenek most búcsút:
el?ttem terül
megannyi bejáratlan,
ismeretlen, új út.
Szelíd mosollyá
húzódtak már
a tenyerembe
barázdált évek,
s felcsillannak
az elmosódni látszó,
gyengén pislákoló
fények.
Elhalkulnak szívemen
a nemrég még
hangosan zúgó
harsonák,
s békés csendet
ölelnek körém
a lombtalanul
szunnyadó fák
– magamban találtam Rád.
2007. február 17.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 11:11 :: Arany Tóth Katalin
