Magadra aggattad az összes kincsed,
bőröndödbe ócska holmiként
a tegnapok álmait gyűrted.
Kabátod összehúztad,
felhőkig nyújtóztak melletted a fák,
önmagad ölelve léptél árnyékukon át.
Lelked romjain tenyerelve
a benned fogant remény,
konok akaratod vajúdása lett.
Már számolni sem akarom,
mennyi öleletlen estet
száműztem magamból.
Fiatalságodat csak képek őrzik,
és látod az idő kegyelmes veled,
feketén fehérre ráncolja
arcodon az elsatírozott éveket.
Néha odaülök hozzád,
(csak csendben)
Jól van ez így anyám,
ez a békés tőled-megvonás,
hisz a csend nem válaszol.
Törékeny léte ezekben a jeltelen
magánybeszélgetésekben
úgyis csordultig telt hiánnyal már.
Nézz körül, úgy maradt itt minden
érintetlenül, ahogy bölcsőmön hagytad,
örök némaságod takaróját.
Nem vagyok már hozzád ítéltetett,
de ha mégis jössz, mást ne hozz magaddal,
csak azt a kopott bőröndödet,
amibe álmaim összegyűrted.
És én majd úgy ringok ringatódban,
ahogy méhedben hunyt pillámmal
valósággá álmodtalak…
s te körém dúdoltad szelíden
azokat a csillagossá foszlott esteket…
Legutóbbi módosítás: 2008.12.06. @ 22:17 :: Szilágyi Hajni - Lumen
