Petz György : Vers a fájdalomról

Nyomtatás

Azt se tudom,

milyen nap van,

valamikor csak behoztak,

behoztak és fájok.

Mert bölcsesség

a fájdalom –

hülyék mondják,

úgy hagyom.

Anyag vagyok.

Tapasztalom.

Talpfa kattog,

vonatok,

félelem, irodalom,

birodalom, ismeretlen,

ködösítés, sírhalom,

egész sereg névtelen,

fájdalom zsinórra f?zve,

min egy kicsit húznak mindig,

csak hogy fájjon – úgy hagyom.

Nem érdekel senki lelke,

én vagyok az egyetlenegy,

akinek a fájdalom

pusztítja most el dalát,

minek ide ez a lom,

kancsal rímes Kosztolány;

ez már:

Halálkóstolás.

És a halál

egyáltalán

nem szomorú,

nem is fáj.

Cip?, sámfa

együtt állva,

mit sem tudva

kinek lába.

De ez a test itt van,

benne ami robban,

mondom, hogyha elmúlt,

kinevetem nyomban.

Velem minek?

Kezem tenném

föl, de bentr?l

fognak reám

fegyvert,

isten, hogyha

lenne bennem

egyre menne

salakkal, szemettel,

zsigerb?l a nemmel.

De vagyok,

ha állok is,

mire jutok.

A betegség

a szegények

utazása,

mert azt hittem,

test vagyok,

s ami több, az

ijedt most meg;

Oly egyforma

minden beteg,

és a lélek,

az se több mint

kórismeret,

szép szavak, hogy

ki mért beteg.

Respice finem,

memento mori,

momentán ennyi:

nem lenni – lenni;

nem a koponyával

vannak bajok,

nem is a belekkel,

Shakespeare halott volt

már ennyi évteherrel,

és mit tettem én,

fehérl? köpenyek

nyersanyaga –

Megadtam a módját

megadtam magam

és gyógyít a szégyen,

meg a jobbik énem,

kin segíthetek;

a veremb?l,

még mélyebbr?l,

kinek néma hangját hallom,

melyik voltam ébred.

A fájdalomcsendek

árapálya bennem,

hatalmas tengertáj,

görcsb?l a csillagágy

megvetve szélesen.

Papucs az ágy alatt

mit is tud az útról,

kérdezzetek engem

mit tudok az útról:

anyámból kitoltak,

itt egy intermezzó,

eltolnak máshova,

ki tudja: hallgasson.

És az éhek

és a szomjúságok;

Ugyanazt meglátni

amit kaparászok

évtizedek hosszán,

észre sose véve,

milyen szép csöndje van

ennek az egésznek.

Mily szép a rút is,

minden ami van,

mert szent az árnyék,

s a fény ki sose hal,

és a h?s mily finom,

s ha betakar óvó kéz,

csontra a szeretet

újra ideget tesz,

és húst, meg ereket,

b?rt; és ember lesz.

azt hiszem, szombat lett.