Lantos Tímea : Fekete-fehér pöttyös

 

Most, hogy átgondolom az életem, boldog vagyok. Ha elolvasod a történetem, csodálkozni vagy émelyegni fogsz a „jaj, szegénykém” nyálkás kliséjétől. Én mégis azt mondom, jó volt élni! Jó volt látni a virágok kelyhében döngicsélő méheket, az égen húrként feszülő szivárványt, jó volt elzsibbadni a júliusi esték hintázó tücsökzenéjében, jó volt hinni, hogy ez csak egy élet, s „van ott fenn egy ország!”.

Szándékosan csecsebecséket szórtam eléd: bizsu, filléres gyönyöröket, de nem bánom! Ha azt mondod, ezek semmik, akkor tudom, hogy hazudsz, vagy éretlen lehetsz a felismerésre. Az ember csak a hétköznapi, fényes kacatok között tud boldogan rezegni, nem a műalkotások múzeumában.

Az élet szemétdomb. Korok, nemzedékek, eszmék, elvek, vágyak hordaléka. S mi itt kapirgálunk. „Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt fél krajcárom!” Ne kérd a császárt, nem a birtoklás tett boldoggá, hanem a kapirgálás! Mondom ezt azután, hogy megszenvedtem, horzsolódtam, megnyíltam, véreztem, gennyeztem, hegesedtem, és közben, ha fájt is a húsom, megtanultam valami fontosat, ami a boldogság kulcsa. Tessék! Elmondom, s ha gondolod, add tovább: Hiszek mindenben, és nem hiszek semmiben!

Az asszonyok húsvét után kitakarították a nyári konyhát. Így tette ezt a nagymamám, Sólyom Gáborné, lánykori néven Keresztesi Etelka is.

A sötét, kisablakos helyiség a ház hátsó részéhez tapadt, mintha az itt élők romló testének vadhúsa lenne.

Hideg volt még, a falak alig sóhajtották ki a böjti szeleket. A szűk, hályogos ablakszem a telek hátsó részére tapadt. Balra a kukorica-kas hosszan elnyúlt, jobbra a baromfiudvar földje kínált bogarakat a tyúkoknak. Ezek mögött, a drótkerítés nyikorgó kiskapuja a gyümölcsfák és a veteményes párhuzamos soraira nézett.

A szomszéd udvara hasonló arcot mutatott, talán csak a ház volt öregebb. Az alacsony épület ablakkockái apró, sötét foltokban puhították meg a vastag, meszelt falak tisztaságát.

A két háztulajdonos nem sokat szólt egymáshoz. Özvegyasszonyságuk egyhangúsága komoran pergette egyik évet a másik után.

Nem voltak idősek, alig hatvan évesek lehettek, de ebben a korban az idő mélyebb lenyomatokat karcolt az arcokba.

Eta mamám szigorú recept szerint élt. Hajnalban kelt, magot szórt a szárnyasoknak, majd az öreg birsalmafa melletti kerekes kútból feltekert egy vödör jéghideg vizet. A reggeli tisztálkodáshoz ezt a hűvösséget szerette, ettől érezte frissnek magát. Hosszú, elvékonyodott haját gondosan kifésülte, befonta, s kalácsba tekerte. Kendőt csak akkor viselt, ha elhagyta a házat, vagy a hideg, téli napokon, míg kiment a tyúkudvarra, vagy tűzifáért a fészerbe.

Mikor hozzá kerültem, a nyári konyhában tartózkodott, csak éjszakára ment be a házba. Meglátott, a vesszőkosárba dobta a krumplihámozó kést, elém szaladt, előhúzta a hokedlit.

– Krumpli lángost sütök, ha szereted. Én csak ilyen egyszerű ételekhez szoktam, meg olcsóbb, mint a hús. Egy kis habart bablevest készítek mellé.

Az ecetes üveg az asztalon állt, utáltam a szagát, a vér és a fájdalom jutott eszembe, akkor még a szegény házaknál ecetes ronggyal fertőtlenítették a sebeket. A habart babot sem szerettem, de csak bólogattam, bizonygattam, hogy jó lesz. Mit számított nekem, hogy mi lesz az ebéd, hiszen napok óta nem ment le egy falat sem a torkomon.

Eta mamám nem szerethette anyámat, mert nem láttam rajta fájdalmat, pedig alig egy hete temettük el. Valamit nem tudott neki megbocsátani, de hogy mit, nem derült ki.

– Sovány vagy! Anyád azelőtt főzött egyáltalán?

Én meg akartam kérdezni, hogy mielőtt? Mikor még élt? Mindössze nyolc éves voltam, de éreztem a kérdésből kicsapódó gyűlöletet. Nem válaszoltam, csak ültem a kemény, zsíros hokedlin, cipőmmel köröket rajzoltam a döngölt, földes padlóra.

Jani bátyám az ajtó előtt állt, egyik kezében sör, a másikban cigaretta. A füstfelhőn keresztül láttam, hogy felcsillan a szeme, és megnyalja a száját. Üres volt a gyomrom, mégis hányingerem lett.
–  Egy pohár vizet szeretnék kérni… – erőtlenül mondtam, de nagyanyám rám sem nézett.
–  Ott a víz! – a ládán lévő zománcos vederre mutatott – a findzsa mellette van, azt használjuk. A piros pöttyös bögrét undorral emeltem a számhoz, féltem, hogy érezni fogom Jani bátyám nyálát, de a testem kimerült, tudtam, ha nem iszom, elájulok.

Hamar megszoktam náluk. Muszáj volt megszoknom. Nagyanyám azt mondta, örüljek, hogy befogadtak, mert máskülönben a lelencek között lennék. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de képzeletemben valami intézetet láttam, ahol a gyerekek elfehéredett kezei fonódnak a rácsokra, és tekintetükből ordít a szomorúság.

Reggelente nagyanyámmal egyszerre keltem, tekertem a kútból egy vödör vizet, megetettem az aprólékokat, ő pedig tüzet szított a sparheltbe, és sütött nekem két tojást.

Az iskolában a leghátsó padsorban ültem, de az új tanító látta, hogy éles eszű és szorgalmas vagyok, így hamar megkedvelt. Áprilisban, májusban, világosban tudtam tanulni, miután kigazoltam a kiskertet, vagy fellocsoltam, és felsepertem a nyári konyha padlóját. Ezt szerettem csinálni, néztem a döngölt földön guruló homályos vízgömböket, s a cirokseprű marta csíkokat.

Az őszi és téli iskolaszezon már nehezebb volt. Hamar sötétedett. A házi feladatot nem mindig tudtam nappali fénynél befejezni, de nagyanyám sürgetett. – Meddig akarod még égetni a villanyt?! Nem vagyunk milliomosok, hogy kifizessük a számlát! – darálta. Pedig annyira szerettem volna lapozni a könyveket, előre tanulni, rajzolni.

Míg anyukám élt, olvashattam is. Anya szerzett egy kislámpát, az ágyam fölé tette, és addig engedett szárnyalni a sorok között, amíg el nem aludtam. Most különösen nagy szükségem lett volna, hogy eltereljem a figyelmemet, mert az űr, amit anya halála után éreztem, el akart nyelni. Édesanyám tüdőgyulladásban halt meg. Makacs volt, csak későn engedte, hogy hívjam hozzá a doktort. Olyan forró és nyirkos volt a teste, hogy ijedtemben elrántottam a kezem homlokáról. Akkor még észnél volt, rám nézett. Ezt a tekintetet soha nem fogom elfeledni. Összezsugorodott, leszűkült a tér, s csak ő volt, ő a világegyetem végtelenjében kihunyó csillag.

Hogy ne kelljen csak egy helyiségben fűteni, mindannyian egy szobában aludtunk. Én a mamámmal egy kifeküdt szivacsos ágyon, Jani bátyám meg egy kényelmesebb rekamién feküdt.

Horkoltak mindketten, de ha a bátyám beivott, a kilehelt alkoholgőz marta a szemem. Agglegény volt, olyan negyven éves lehetett. Egyedüli szórakozása a cigaretta meg a kocsma volt. Nagyanyám nem szólt érte, csak míg haza nem jött, csöndben kellett lennem, hogy meghalljuk, ha elesik az udvaron. A kutyák, ha részegen jött, elnyújtva ugattak, erről tudtam, hogy hamarosan visszazökken minden a megszokott kerékvágásba, nagyanyám megnyugszik, és én elmerülhetek a gondolataimban.

Tíz éves koromban a mamám varrt nekem egy fekete-fehér pöttyös ünneplőruhát. Lötyögött rajtam az anyag, nem tetszett a tükörképem, jobban szerettem volna egy kislányos rózsaszín, fodros ruhácskát, de alighanem az anyag régóta a szekrényében állhatott, így semmibe sem került.

Vasárnap elvitt a templomba. – Csendben kell lenned, ez az Isten háza! Ideje, hogy megtanulj imádságokat. Anyád pogány volt, remélem, te tisztább életet élsz! – sötétre komorult arccal fenyegetett.

A legelső padba ültünk, innen jól láttam a szentképeket, olyan volt, mint egy mesevilág. Most voltam először templomban, anyám tényleg nem járt vasárnaponként, de minden este összekulcsolta az ujjait, és hallottam ájtatos hangját. – Nem mások örömére kell imádkozni, Ágota, hanem Isten örömére. Ha egy istállóban imádkozol, az Istennek ugyanolyan gyönyörűség, mintha az emberek keze által emelt épületben! – ezt tanította velem.

A templom ajtaja nyitva lehetett, mert megláttam egy pillangót. Izgágán ide-oda szálldosott, aztán gondolt egyet, és megpihent a karomon. Csiklandozta a bőröm, hiába próbáltam visszafojtani a kacagást, az mégis kigurult belőlem, és akkor minden fej felém fordult. Tudtam, hogy nagyanyám tűzvörös, hogy legszívesebben fülön fogva kirángatna a padból, de kivárta a liturgia végét, sőt a templom előtt megállt beszélgetni, eldicsekedett, hogy osztályelső vagyok.

Aztán, mikor beértünk a Tölgyes utcába, megragadta a karom, közelebb húzott magához, majd nagyot csattant férfias tenyere az arcomon.

Otthon bezavart a szobába, ő pedig kiment a nyári konyhába. Jani bátyám aznap nem ment sehová. Meglátott az öregasszonyos, pöttyös ruhámban, és közelebb lépett. A szeme úgy villant, mit ezelőtt két évvel, mikor nagyanyám azt mondta, hogy sovány vagyok.

– Hadd nézzelek, milyen szép vagy ebben a maskarában! Csak egy kicsit bő rád. Jobban állna, ha itt a cicikédnél szűkebb lenne, jobban kiadná a formádat! – egészen közel jött, megérintette a nyakamat, szemében a pillanatnyi elmezavartól úgy futottak szét az erek, mint jégen a repedések. Az ajtóhoz akartam szaladni, de megelőzött. Elfordította a kulcsot a zárban, és a zsebébe dugta. – Jaj, de ijedős ez a kislány! – ezt kedvesen súgta, egy pillanatra azt hittem, csak játszik velem. – Jani bátya nem fog bántani, ha nem kiabálsz. De elég egy hangot ejtened, és elvágom a torkod meg a nagyanyádét is! Megértetted?! – olyan volt a lehelete, mint a rothadó hús. Felfordult a gyomrom.

Nem tudtam kiabálni, mert tenyerét a számra tapasztotta, lenyomott az ágyára, lehúzta a sliccét. Csíkos, foltos gatya volt rajta, ahogy megmozdult, megcsapott a pállott bűz.

Hányingerem lett. Szétfeszítette a lábaimat, letépte a bugyimat, az orrához nyomta, és lehunyt szemmel, élvezettel szagolgatta.

„Én Istenem, jó Istenem… Irgalmazz! Istenem, ha szeretsz engem, segíts meg, küldd az ablakhoz a nagymamámat, csinálj valamit, könyörülj rajtam… Istenem, még csak tíz éves múltam, és nem vagyok pogány! A templomban csak azért nevettem, mert tudtam, hogy a lepkét te küldted, hogy megmutasd, milyen csodákban nyilvánul meg a teremtőerőd. Könyörgöm Uram! Félek! Félek! Félek!”

És akkor letolta a nadrágját, öklendeztem, de már ezt sem vette észre. Az ágy szélére húzott, még erősebben nyomta számra a kezét. Az ájulás előtt annyit éreztem, mintha reccsenne valami nyálkás, hideg szövet, s elönt a fájdalom és szégyen.

Reggelig feküdtem az ágyban. Már nem féltem. Nem éreztem semmit, csak a vértől megkeményedett bugyim undorító érintését.  Feküdtem, mint egy kivérzett állat. „Elvágom a torkod és a nagyanyádét is! Érted? El-vá-gom!”

A fenyegetés láncszerűen ismétlődött, mintha egy rongyosra hallgatott zeneszám refrénje csörgött volna a fejemben. Aztán elnyomott az álom, s láttam a pillangót, ahogy megpihen a karomon, összecsukja a szárnyait, mintha ő is imádkozna. Magába fordul, aztán kibontakozik, de azok már nem szárnyak, hanem anyám karjai, anyám teste, anyám szíve. Vigyél el innen anya!

Nagyanyám haragosan ébredt. Bódult voltam. Kirángatott az ágyból, s már indultam volna a kerekes kúthoz, mikor meglátta a véres combomat. Az alvó fiára nézett, aztán rám. Odajött, az arcomra köpött, csattant a tenyere, csattant az ajtó, csattant a hangja. – Büdös kis ribanc, nem bírsz a véreddel!

Megváltoztam. Az iskolában kevesebbet beszéltem, otthon engedelmesebb lettem. A tanulmányi eredményem semmit sem változott, bár csak az órák alatt tanultam. Úgy éreztem odahaza annak a két embernek nincs köze az én világomhoz. Koncentrált, nyitott tudattal figyeltem a tanórák alatt. Év végén szintén oklevelet és könyveket kaptam. Eldugtam őket, az enyémek voltak, nem érhetnek hozzá, ezért én dolgoztam meg.

A bátyám, ha megkívánt, behúzott a kamrába, s a polcnak döntött. Két percig csörömpöltek a meggybefőttek, mintha földrengés lenne. Nagyanyám hallhatta, de nem szólt semmit. Én sem szóltam. Nem a saját torkomat féltettem, már nem is a vénasszonyét, hanem megnémított az erőszak, a nyelvemre, szájpadlásomra keseredett a fájdalom.

Számoltam az éveket. Istenem, milyen hosszúnak tűnt az a hat év, hogy nagykorúvá válljak és megszökjek innen. Úgy számoltam a napokat, mint a kiskatona, csak ez nem kiképzés, hanem vértől tocsogó háború volt.

Egy napon nagyanyám magához hívatott. Láttam, hogy könnyes a szeme. – Meg tudsz bocsátani? – olyan volt a hangja, mintha keserű ostya tapadt volna a nyelvére. Kinéztem a kis kóter ablakán. A kukorica-kas gerincét majdnem összeroppantotta a hó, és arra gondoltam, hogy ez az asszony is olyan terhet tart a vállán, mint az a roggyant terménytároló. Megszántam. Itt él, ebben a szegénységben, ebben a szándékos önsanyargatásban, s a napjai egyébről sem szólnak, mint az aprólékok etetéséről, a mocskos ruhák döngöléséről, a virrasztásról, míg haza nem érkezik az alkoholista fia. Figyeltem a szemét, mintha a végtelenbe néztem volna. – Ezt még nem tudom, nagymama…

Ezután egy ujjal sem nyúlt hozzám a nagybátyám. Rám sem nézett. Semmit sem éreztem, sem megkönnyebbülést, sem gyűlöletet. Mintha háborúból csonkán bicegtem volna haza. Mit haza? Nem volt hazám. Lelenc barátaim sem voltak, anyám sem volt, senkim, semmim, csak a cafatokra szaggatott fekete-fehér pöttyös ruhám!

Nyolc év múlva tudtam a választ nagyanyám kérdésére. „Meg tudok bocsátani!” Ezt akartam mondani, mikor taxiból kiszállva megálltam a ház előtt. Messzire költöztem, dolgoztam, tanultam, olvastam, és közben minden újat, amit eddig nem ismertem, a kedvességet, a tiszteletet, magamba szívtam. Mert az élet ezt is adta, nem csak a meggyalázott, a leköpött, a pofontól lángoló arcot, hanem a kitartást, a tisztaságot, a reményt, s a jó embereket is nyújtotta.

Hónapokig kuporgattam a pénzem az útiköltségre, de válaszolni akartam. Ott álltam a pörsenő fakerítés előtt, láttam a repedező kútkávát, a mohás tetőcserepeket, és semmi fájdalmat nem éreztem. Elmúlt. Erősebb voltam attól, hogy úgy tekintsek a helyre – ahol asszonnyá tettek tíz évesen –, mint a gyötrelmeim házára.

A kapu felnyikordult, a cipőm belesüppedt a sárba, a hajamba csorgott a lyukas csatornából csöpögő eső.

Nagyanyám az ócska, szivacsos ágyon ült. Kezében gyűrött szentképpel nézett maga elé, s mikor megszólaltam, a hangom vékony volt, mintha nem is az enyém lenne, hanem azé a kislányé, aki a kályhával szemközti rekamién öklendezte fel egy beteg ember rajta kiélt, elferdült hajlamát.

Pedagógus lettem, és egy gyermekotthonban kerestem állást.  Mégis sikerült bekerülnöm a lelencek intézetébe. Rácsok nem voltak, csak konok, sértett, sérült emberkék.

Egyszer leültem közéjük. Kamaszok voltak, tombolt bennük a hormon. Ősz volt, az ablak előtt vaskos, vén fa reszketett. Néztem a vöröslő levelek hálóján fennakadó erőtlen napsugarakat, s arra gondoltam, eljött a pillanat. És mint egy könyvből, úgy meséltem el nekik a történetemet. Aztán szűkült a kör. Körém gyűltek. Láttam szemükben a nyers fájdalmat, ami az övéké volt, s ők látták az enyémben az enyémet.

Egyenként felálltak, átöleltek, és én sírtam, azóta először sírtam. És rájöttem, ha hiszek mindenben, és nem hiszek semmiben, boldog vagyok!

 

Legutóbbi módosítás: 2023.04.28. @ 19:54 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Lantos Tímea 86 Írás
Azt hiszem mindig éreztem magamban valami pluszt, és ki nem aknázott energiát. Szeretnék adni... Alkotásaimban próbálom megfogalmazni az emberi élet törékenységét, a szeretetet, a hitet, és a természet megfoghatatlan szépségét. Eddig három antológiában jelentek meg műveim, illetve egy kedves barátom könyvbe köttette verseim, novelláim. Azt hiszem jól írni, nem könnyű feladat, mint egy összetört porcelán darabjait akarnánk összeilleszteni... Hogy a verseket, ki hogy értelmezi, több tényező függvénye, és ha egyeseknek nem tetszik az sem baj, hiszen írni csodálatos megtisztulás!