Egy történet, amit Italo Calvino a Komikozmosz című kötetéből kifelejtett
Mit akartok ti? – nevetett a vén Qfwfq. – Megkeresni a Paradicsomot? Azzal bizony elkéstetek. El ám, de nagyon. Elpusztult ott már minden, nem maradt más csak kő meg homok. Még hogy tudom-e, hogy hol volt? Ilyet kérdezni! Én ne tudnám. Sokáig éltem ott. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy mennyi ideig, de nagyon sokáig. Hogy milyen volt? Szép volt. Higgyétek el! Nekem elhihetitek. Nincs már egyetlen olyan gyönyörű hely sem a Földön, mint amilyen az volt. És ezt most nem csak a nosztalgia mondatja velem.
Igen. igen! Pontosan olyan volt, mint ahogy a Bibliában leírták. Akár egy nagy-nagy kert, tele mindenféle varázslatos bokrokkal, meg fákkal. Csak két fa volt? Ugyan! Azt a részt, ti félreértitek. Nem csak két fa állt ott. Dehogy! Csak gyümölcstermőből volt kettő. Hogy fértünk volna el akkor annyian rajtuk. Mert az sem igaz ám, hogy csak ketten voltunk. Ott élt az egész horda. Belőlünk lettek az első emberek. Persze ezt akkor még nem tudtuk. És persze, nem mindegyikünkből, csak… Szóval, vidám élet volt. Elugrándoztunk a fákon, ha elfáradtunk aludtunk, ha megéheztünk ettünk, ha megszomjaztunk lemásztunk valamelyik forráshoz, és ittunk. Így teltek az évszázadok, de egyszer csak jött az a hülye evolúció, vagy mutáció. Először nekünk – néhányunknak – nagyon tetszett, hogy tudunk beszélni, meg énekelni, jól elszórakoztattuk egymást. A többiek meg erősebbek, nagyobbak, lettek. És egyre csak sokasodtunk… És bizony többet is zabáltunk. Az a két fa, amelyekről a Bibliában is írtak, már nem termett annyi gyümölcsöt, ami elég lett volna mindannyiunknak. Mi, gyengébbek, csak akkor fértünk oda, ha a többiek már mind jóllaktak. Jaj, az a tudásfája, meg a halhatatlanságfája, az csak mese! Hogy milyen gyümölcs volt? Nem tudom. Ma már nincs olyan. Nagy volt, kerek, és aranyszínű. Nem sárga, hanem tényleg aranyszínű. Persze akkor még azt sem tudtuk, hogy mi az az arany. Szóval akkora volt, mint egy dinnye, és olyan lédús is. Volt köztük édes, savanyú, keserű, meg valamilyen különleges ízű, olyan, amilyennel azóta sem találkoztam. Abból egy harapás elég volt akár két-három napra is.
Hát, ahogy mondtam, nekünk egyre kevesebb jutott. Azok a behemót dögök állandóan ott hintáztak azoknak a fáknak az ágain, éjszaka meg rajta aludtak. Mi meg éheztünk…
Hát akkor történt… Mi, mi? A kiűzetés!
Micsoda? Arkangyal? Meg lángpallos? Nevetséges. Az csak csúsztatás. Meg a kígyó is. Az szerintem csak az éhséget szimbolizálja.
Szóval nem tudom hányadik ük-, vagy inkább ősanyátok, Vavae már terhes volt első gyermekünkkel, Knnnnel. Tőlem nevezhetitek Káinnak is, nem az a lényeg. Hanem az, hogy Vavae nagyon megkívánta a gyümölcsöt. Úgy nézte azt a fát… De, úgy! Óvatosan elindultunk, nesztelenül lopóztunk ágról ágra. Átmásztunk. Vavae már nyújtotta a kezét a gyümölcsért, amikor a magasból hirtelen ott termett Khrrr. Mit is mondhatnék róla? A mai nyelven egy nagy bunkónak nevezném. Beszélni nem tudott, de mindjárt tudtuk mit akar. Láttuk jól! Vavae csak akkor ehetett volna, ha előbb Khrrrvel… Tudjátok!
Lekaptam a gyümölcsöt, Khrrr karjába meg jól beleharaptam. Az a dög akkorát lökött rajtam, hogy gyümölcsöstül lezuhantam a fa alá. Szerencsére nem lett semmi komoly bajom, csak a bordámat fájlaltam. Közben Vavae is lemászott. A gyümölcs kettéhasadva ott feküdt a fűben. Felkaptuk a darabokat és elfutottunk a bokrok közé. Aztán távolabb… aztán meg még távolabb.
Hát így űztek ki minket a Paradicsomból. Szóval az az evolúciós elmélet is egy hülyeség. Mert, ahogy azt elmondtam, nem az okosabbja, ügyesebbje jött le a fáról, hanem a gyengék, bénák, betegek, akiket azok vadbarmok odafentről lerugdostak.
De ezt már híres filozófusunk, F. P. 1983-ban megírta.
Legutóbbi módosítás: 2023.04.28. @ 19:31 :: Bereczki Gizella - Libra