– Atyám, mikor akarja a kislányt megkeresztelni?
– kérdezte egy héttel később Sára, mikor újra gyónni jött. – Egy-két hónap, és esztendős lesz lassan.
– Igen, igen – dörmögte maga elé Kél atya. – Valóban.
Sára látta, hogy ez most nem igazán van kedvére az egyházfinak.
– Mi a gond? – kérdezte végül.
– A fiú még mindig nem érkezett vissza a gróftól. Nem tudom, mi lehet vele. Már utána is küldettem. Három napja itt kellene legyen. A kalmár szerint útonállók vannak azon a részen. Aggódom kissé. Ha nem kerül elő, mit mondok a szerzeteseknek, akik hozzám küldték… vagy az anyjának?
Sára erre nemigen tudott mit felelni. Az úton állók vagy kérnek valami díjat, ha jó fogásnak ígérkezik, akit elkaptak, vagy… de hát csak nem… csak nem ölték meg a szerencsétlent. Mert bizony, ha megelégszenek a kisebb zsákmánnyal, akkor az a fiú
életébe is kerülhetett, hiába a szegényes szerzetesi csuha.
– Talán még előkerül – mondta biztatóan, de minden meggyőződés nélkül Sára. – Lehet csak elcsámborgott, vagy egy másik utat választva eltévedt.
– Meglehet – mormolta maga elé a pap, és gondolataiba mélyedve lehorgasztotta a fejét.
Mivel azonban az asszony nem mozdult, Kél atya érezte, hogy azért Sárának is kell valamit közölnie az ügyében:
– Tudod, Sára, a keresztség szentségét nem mindenki kaphatja meg. A kislánynak nincsenek is szülei, a rokonai kitagadták… – kezdett bele a gondolatmenetébe, de a nő a szavába vágott:
– De atyám! A vízkeresztség adja az eredendő bűnök eltörlését. A keresztség pajzs lehet a benne lakozó gonosz ellen. Megfékezheti, ha valóban boszorkány…
– Nincsenek boszorkányok, Sára – figyelmeztette a pap nyugodt hangon Sára szavába vágva.
– Persze-persze – mormogta a nő maga elé a pap válaszára. – De persze te is tartasz a megkeresztelésétől – gondolta magában, és taktikát váltott. – Én nevelem a kis zabigyereket, hát én leszek a keresztszülője, ez egyértelmű. Egyébként Isten ege alatt
minden teremtménynek joga van a boldog élethez és az üdvözüléshez. Nem ezt mondja mindig, atyám?
– De – nyugtázta a pap kissé megszégyenülten. – Igazad van… – aztán néhány pillanatig a gondolataiba mélyedt. Sára türelmesen várt. Már tudta, hogy nyert ügye van, a részletek számára már nem voltak olyan fontosak. Kél atya néhány pillanattal később, immár határozottabb hangon megszólalt:
– Szombaton gyertek le újra a gyermekkel. A mise előkészítése után megkeresztelem. Nem lesz nagy szertartás, gondolom megérted.
Sára bólintott, és keresztet vetve elindult a konyhába a kislányért.
Azon a szombaton napfényes, madárdalos volt a kora délelőtt, mikor Sára kis terhével elindult a falu felé.
A faluban az emberek megálltak a házuk előtt, és szó nélkül nézték, ahogy elhalad előttük. Valami fenyegetettséget érzett Sára ebben a nagy hallgatásban, de nem kérdezett semmit. Ment egyenesen a templomba.
Ott egyedül a pap várta.
– Atyám? – köszönt Sára ki nem mondott kérdéssel a hangjában.
– A kis ministráns fiúkat nem engedték eljönni. Félnek az átoktól, a szemmelveréstől vagy mitől – tájékoztatta Kél atya, miközben az előkészületeket megtette az oltár előtt.
– Janka se? Ágnes? – kérdezte Sára meg sem mozdulva. – Én segítettem világra azt a két mihasznát…
– Tudom, tudom… – intette le a pap.
– És az ifjú novícius megérkezett?
– Nem. Az ő eltünését is a gonosz mesterkedésének tudják be – válaszolt kissé türelmetlenül a pap. – De a kicsi így is megkapja a keresztséget, nyugodj meg, Sára! – és azzal a kis lábakon álló lavór mögé került.
Sára leoldotta a hátára kötött batyut, amiben a gyermek figyelt hang nélkül. Miután kibogozták,
vígan rugdalt kicsit egy alsószoknyából összevarrt hálóruhaszerű, hosszú ruhában. A fehér anyag kitekeredett, és egészen az asszony térdéig leomlott. Sára a vállára vette a gyermeket. Nehéz volt már karban fekve tartania. A kicsi a papot meglátva még jobban izegni-mozogni kezdett.
– Szervusz, lányka – köszönt a pap. – Isten hozott mind kettőtöket Isten szent házában. Mi a gyermek neve?
– Remény.
– Remény. És a vezetékneve? – nézett a pap Sárára.
– Csak Remény. Így, egyszerűen.
– Vertesy? – kérdezte a pap bizonytalanul.
– Nem tudunk az apáról semmit, atyám – közölte Sára egyszerűen.
A pap kissé feszülten újra a lányka felé fordult.
– Isten hozott hát itt az anyaszentegyház kis templomában Remény, a magas szirt leánya. Mit kértek? Akarom mondani, mit kérsz a gyermek számára? – fordult Sára felé.
– Békességes szívet, jóságot és szelídséget. Hitben való bizodalmat és erőt, gyors észjárást – mosolyodott el Sára. Mintha magának kérte volna mindezeket. A pap bólintott.
– Legyen meg minden, amit Remény, a magas szirt lányának kívántál Isten segedelmével és bölcs iránymutatásával.
A pap, Sára és a gyermek homlokára egyaránt keresztet rajzolt, majd maga is keresztet vetett.
– Sára. Keresztszülőként vagy itt jelen. Esküdj Krisztus Urunk színe előtt, hogy mindenben segédkezel a gyermek felnevelkedésében. Betegségben gyámolítod…
– Ígérem.
– Isten szent igéjére okítod, imádkozásban el nem maradtok.
– Ígérem.
– Testi, lelki szükségében támogatod, gyámolítod.
– Ígérem.
Kél atya kinyitotta a Bibliát, és hangosan felolvasta:
– „Akkor eljött Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék ő általa. János azonban visszatartja vala őt, mondván: Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jössz én hozzám? Jézus pedig felelvén, monda néki: Engedj most, mert
így illik nékünk minden igazságot betöltenünk. Ekkor enged néki. És Jézus megkeresztelkedvén, azonnal kijőve a vízből; és íme az egek megnyilatkoznak néki, és ő látja az Istennek Lelkét alájönni mint egy galambot, és ő reá szállani.” Máté 3. 13-16.
Ezután Sára másik kezébe vette a gyermeket, és segédkezett. Míg a karjára fekvő helyzetbe vette utána, Kél atya megáldotta a szenteltvizet.
– Aki üdvözülni akar, annak mindenekelőtt az egyetemes-keresztyén hitet kell megtartania – kezdte Kél atya. – Ha nem őrzi meg sértetlenül, elkárhozik. A hittétel pediglen ez: egy Istent a háromságban, a háromságot pedig az egységben tiszteljük. Amilyen
az Atya, olyan a Fiú, olyan a Szentlélek is. Mindhárom Szentség végtelen, és örökkévaló…
Sára hallgatta a hittétel szövegét a visszhangzó templomban. A határozott hang betöltötte a teret.
Csengett, zengett, békét adóan átjárta az asszony elméjét, lecsillapította a benne tusázó gondolatokat. Néha a kezében lévő lánykára nézett, aki tiszta kék szemével az aranyozott és díszes freskókat, falakat nézte kicsavarodott nyakkal. Elfektette hát a karjában, hogy könnyebben tarthassa a fejét, és nyugodtabban várja a beszéd végét.
– … Aki tehát üdvözülni akar, az így vélekedjék a Szentháromságról… – nézett a pap Sárára, aki ráemel te a tekintetét, és bólintott. Ekkor a kicsi kinyújtotta a kezecskéjét felfelé, de Sára lefogta azt. A gyermek ránézett, mosolygott, és mondta: – Nenne.
Kél atya elmosolyodott a kedves kép láttán majd folytatta:
– … és akik jót cselekedtek, az örök életre jutnak, akik rosszat, az örök tűzre. Ez az egyetemes-keresztyén hit. – A nő újra bólintott, míg Kél atya imára kulcsolt kézzel folytatta:
– Mondd utánam, Sára: Pater noster, qui es in cælis, sanctificétur nomen tuum, advéniat regnum tuum…
– Hiszek egy Istenben – ismételte Sára –, a mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban; aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától…
A két hang kánonként csengett a díszes freskók alatt. A kislány megbabonázva nézte nénje állát, és néha Kél atya felé fordult.
– … hiszem a bűnök bocsánatát; a test feltámadását és az örök életet. Ámen.
– Ismételd meg még kétszer! – mondta Kél atya.
Sára hát újra kezdte a szent szöveget. Miután befejezte, Kél atya folytatta:
– E háromszori hittétellel ellentmondunk a Sátánnak, mindháromszor ellentmondva visszaűzzük a Pokolba, hogy a gyermek lelke üdvözülhessen, minden kísértéstől és bajtól óvásban részesüljön – majd Sárához fordult. – Tartsd ide a gyermeket! – Sára
Remény fejecskéjét a lavór fölé tartotta, s az atya folytatta: – Megkeresztellek hát téged, Remény, a magasszirt leánya az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – és finoman egy kancsóból a gyermek feje búbjára öntött a vízből.
Reménynek tetszett a langyos víz és a kép a feje fölött. Érezte, hogy valami fontos történik vele.
Érezte a szeretetet és békességet, ami a két felnőttől áradt felé. Újra gügyögni kezdett.
– Ámen! – mondta Sára és betakarta a kislány fejét egy kendővel, majd a karjára vette. Kél atya megkerülte a kis emelvényt, és két ujját a kisded homlokára tette:
– Megáldalak, kicsi gyermek, egyházi hatalmamnál fogva, itt a Szent kereszt tövében, a szenteltvíz tisztaságával, hogy a benned élő Gonosz megfékeződjék, és a dicsőséges Úr jósága benned éledezzék. Megáldalak, hogy búbánat, betegség és bárminemű kár el kerüljék, segedelmed megtaláld mindenkoron a bajban. Megáldalak atyád nevében és szülőanyád nevében, kik nem lehetnek itt veled, és bábád nevében, ki mint keresztszülőd segédkezik majd életedben a felnevelkedésednél.
A pap rátekintett Sárára. Sára lehajtott fejjel és lehunyt szemmel mormolta Kél atya szavai után:
– Isten engem úgy segéljen!
– Ámen! – fejezte be Kél atya a szertartást. Lassan levette a stólát, lassú mozdulatokkal összehajtogatta, míg Sára elfújta a gyertyát, és kicsit lerakta terhét.
Remény boldogan imbolyogva álldogált az asszony szoknyájába kapaszkodva, majd lehuppant a kőre.
– Látszik, hogy nemesi vér – mondta a pap elnézve, ahogy a kislány a hideg követ paskolja. Sára kérdőn nézett rá, míg lehajolva felállította a gyermeket.
– Hát, hogy ilyen nagy kék szeme van, és ilyen nagyon fehér a bőre – közölte a pap kissé szabadkozva.
– Köszönöm atyám, hogy vállalta ministránsok nélkül is a szertartást – mondta Sára miközben felegyenesedett.
– Nos, igen. Nincs mit. Isten segedelmével megoldottuk, látod… de nem tudom, Mara meddig vállalja a kicsi felügyeletét. Bár az urának is az a véleménye, hogy annak az asszonynak az Isten nyila se tudna ártani, nemhogy egy kisgyermek – mosolyodott el,
ahogy a vidám, harsány nőre gondolt. – De ha egy-két szép ruhaneművel megajándékoznád az elhunyt kelengyéjéből, talán még készségesebb lenne.
– Jó ötlet atyám, köszönöm – csókolta meg az idősödő pap kezét Sára.
Így aztán hetente gyónásidő után Sára tanult, és Mara időnként hol egy szoknyával, hol egy finom mívű blúzzal lett gazdagabb. Bár a ruhák sehogy nem passzoltak, de némi átalakítás után azért csak sikerült a maga méretére igazítania őket.
És Sára tanult. Tanult bizony, de ahogy egyre többet tanult, annál keményebb és konokabb asszony
vált belőle.
