A zene halkan szólt, nehogy felébressze a másik szobában alvó anyát. A rádió éjféltájban régi operetteket és zenés darabokat mutatott be és ezt a kislány mindig nagyon várta. Derékig érő vöröses-szőke haját kibontotta és táncolt a félhomályban. Szerencséje volt, mert az utcáról beszűrődő fény elég volt ahhoz, hogy álmai hercegét magához ölelve és a bútorokat kikerülve táncoljon „fényes” báltermében. Ilyenkor látta maga körül a díszes oszlopokat, a csillogó ruhakölteményeket és a mindig táncra kész ifjú urakat. Repült a zenével, boldog volt egy habcsókos világban – magában.
Aztán vége lett.
Ő még állt szobája ablakában és nézte a csillagoktól fényes égboltot, hallgatta a csendet.
Reggel inkább korábban kelt, csak ne ébressze fel az édesanyját. Tudta, hogy az ébredés nem könnyű dolog. Gyorsan begyújtott a kályhába (s mind ezt igyekezett rendkívül halkan tenni), sebtében felöltözött és rendszerint ott állt már a fél hetes autóbuszra várva. Általános iskolai osztálytársnőjével még nevettek is azon, hogy ha csak a kabátjuk menne, akkor is tudnák, hogy ott vannak – mert a divat követése nem volt éppen napi program. Lehetett volna – és más lányok talán jobban oda is figyeltek, – de ha már a lehetőségek korlátozottak voltak, legalább viseljék méltósággal, – s úgy is tettek.
A tinédzser évek minden egyszerűségével és nyűgével együtt gyorsan teltek. Míg mások diszkóba jártak, ő már várta a rádió éjféli előadásait. Akkor leszálltak a szobába a csillagok, akkor ragyogott a Hold és engedte „álmodni a lányt”.
Csak azok a csípős reggelek ne lettek volna!
No, nem a hajnali szél csípése volt a legrosszabb, hanem a reggeli viták, veszekedések. A betegség okozta fájdalmas ébredések, a véget nem érő köhögés és fuldoklás…
…és a mindig mindenért hibás „mások”. Az arrogáns bolti kiszolgáló, a lassú fodrász, a pénzéhes orvosok, a buta ügyintézők…
Hiába kérlelte édesanyját, hogy legalább reggel ne a cigi legyen az első – főleg ne a Kossuth(!) – „erről is mondjak le?” válasz ellen nem lehetett érvelni.
Egy napon a hangoskodások némaságba pihenték ki az élet vérzivataros napjait. Először még jóleső csendességnek tűnt, majd a nyugalom szokatlansága kérdéseket vetett fel.
Mi történik? Miért a csendesség, miért a békesség?
A következő reggel túl nagy volt a csend. Se cigi, se a hozzá (vele) –járó köhögőroham.
A lány mentőt hívott.
Szomszédja kis Trabantjával mentek a kórházba, ahol már az ügyeletes orvos szikrázó tekintete várta őket.
– Hogy lehet valakit így elhanyagolni? Ez az ember csont és bőr! Miért nem hozta be hamarabb? – kérdezte a lányt az orvos.
– Én, én hoztam volna, de ő, ő nem engedte! – mondta sírva a fiatal lány.
– Más hozzátartozója nincs az édesanyjának? – kérdezte kicsit szelídebb hangon a doktor.
– Nincs neki, csak én vagyok – válaszolt a lány. – Aki behozott, az a szomszéd, különben nem tudnék már hazamenni.
– Akkor menjen és nyugodjon meg! Jó helyen lesz az édesanyja.
A kórházban folytonos vita volt a dohányzás és az evés kapcsolatáról. A lány mindennap meglátogatta édesanyját iskola után. Két hét után hazaengedték az anyját. Néhány napig még csend volt, aztán újból a régi jól bevált megoldás: gyorsan felkelni, öltözni és rohanni a buszhoz, még mielőtt az anya felébred.
A délutánok a ház körüli teendőkkel – favágás, mosás, vízhordás, mosogatás – lényeg az, hogy nem leülni, csak mindig csinálni valamit – teltek. Néha egy-egy beszélgetés mások életéről.
De ha szerencséje volt a lánynak és az anya tíz körül lefeküdt, akkor az éjfél körüli rádióadást a dunna alatt várta. S ha még nagyobb szerencséjére addigra el is aludt, – már szólt a zene és lábujjhegyen puha léptekkel kezdődött az éjféli keringő…
… mert az álmok és a csillagok mindenen átsegítenek.
(Akár túlélni a tinédzserkort is.)
Legutóbbi módosítás: 2023.07.12. @ 20:15 :: Bereczki Gizella - Libra
