Vandra Attila : A kun vipera ivadéka 25.

1.     Lesz országod, kisfiam!

Amint a szétoszló tömegben felfedezte comes Lorenz mestert, Tok-Temür egyik tanítóját, mintha villám csapott volna bele. Hirtelen eszébe jutott a saját 1288 évi, ellene szervezett országgyűlés határozatai elleni kifakadása:  „Ha kell az egész papi csürhét, ha szükséges, tatárokkal fogjuk kardélre hányatni.” Ha ez akkor minden alapot nélkülöző kifakadás volt, most ötletet adott neki.

– Lesz országod kisfiam! Meglátod, hogy lesz. Ha addig élek is. Ha nem is akkora, mint Magyarország, de lesz! – motyogta maga elé.

Magához hívatta comes Lorenz mestert, majd hajnalig beszélgetett vele. Akkor a szász lóra ült, s Miklós, Ajdua bátyja kíséretében Erdély felé vette az útját. Szülővárosában, a barasui szászok közt keresett László király tervének támogatókat, Miklós pedig, aki már járt Nogaj kánnál, elvált tőle, és ezúttal Talabugát kereste fel László király üzenetével. A magyar király elfogadja ugyan a tatárok által felajánlott békeajánlatot, meg nem támadási szerződést, de csak feltételek mellett. László király nem akadályozza terjeszkedésüket a Dunától délre, nem küld csapatokat, Barancs és a szerbek megsegítésére, mint Lengyelországba, de a tatárok sem háborgatják a Kárpátoktól délre fekvő kenézségeket, Magyarország vazallusait, sőt, visszavonulnak a Milkón túlra, se a szászok megtelepedését a Prahovától nyugatra és a székelyekét attól keletre. Ennek fejében a magyar hadak sem törnek be Tatárföldre. S hogy nyomatéka legyen az elvárásnak Apor nembeli Kán László eközben  a székelyek élén tett egy kis gyűjtő kalandozást[1] az Ojtozi szoroson át… Sok marhát leöltek a tatárok 1285-ben… Pótolni kellett.

Miközben Miklós, comes Lorenz és Kán László készítették elő a terepet Hosszúmező és Argyasudvarhely megalapítására, László király ismét a Kőszegiek ellen fordult, Nem ingyen. A fülébe jutott, hogy a Kőszegi Iván ismét tárgyalásokba kezdett Utószülött István fiával, Andreeaval. Egyértelmű, az ő megbuktatása és ellenkirály állítása volt a cél. Eleinte László király kunjai élén több csatát is megnyert, ám ezúttal bekövetkezett az, amire még nem volt példa. Ha az eddigi csatározások alkalmával László király nem tudta legyőzni a Kőszegi Ivánt, ezúttal csapatai vereséget szenvedtek. Ezzel pedig IV. László király lába alól végleg kicsúszott a talaj. A „legyőzhetetlen” kun seregének mítosza sem támogatta többé maradék tekintélyét. Kényszerből kötött a Kőszegiekkel békét, melynek alapján Iván testvére, Kőszegi Miklós lett a nádor a ténylegesen kettéosztott ország nyugati felében, a „dunáninneni” nádor Aba Amadé maradt.

László király még nem adta fel. Szövetségeseket keresett. A Habsburgokkal, Rudolffal és fiával, Alberttel való szövetségben nem bízott, mióta Albert Kőszegi Ivánnal meg nem támadási egyezményt írt alá, amelyben az osztrák herceg kötelezte magát nemcsak arra, hogy ne támogassa IV. Lászlót ellene, hanem egyenesen Kőszegi Ivánt támogassa a király ellen. Hol volt már a dürnkuti csata utáni hála! A bolgárok, a szerbek, a bodonyiak és a halicsiak mind tatár vazallusok voltak már. Fekete Leszek nem képezett jelentős haderőt, Baksa Simonfia György csapatai kellett megvédjék a tatárok ellen. Maradtak a csehek…  Mivel a cseh királlyal is ellenséges viszonyban volt, úgy gondolta, hogy a nagyhatalmú Zavis főurat támogatja a király ellen. Így 1288-ban férjhez adta hozzá nővérét, Erzsébetet. Ám rossz lóra tett. Zavist a következő évben hazaárulásért és felségsértésért letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték…

Kőszegi Ivánnak viszont a fejébe szállt a dicsőség. Rendszeresen betört Ausztriába és Stájerországba rabolni. Nem gátolta ebben a Habsburg Alberttel 1286-ban kötött békeszerződés sem. Végül az osztrák herceg sereget gyűjtött, és ellene indult. Változó hadiszerencsével folyt a csatározás, de inkább Habsburg Albertnek kedvezett. Bizony a nyugati határvidék lakói igencsak drága árat fizettek Kőszegi Iván rablóportyázásaiért.[2] Az osztrákok és stájerek kegyetlen bosszút álltak, de mint a háborúban lenni szokott nem a bűnös itta meg a levét.

    László viszont e konfliktusban végzetes hibát követett el.

– Edd meg amit főztél! – jelszóval – bár 1289 novemberében Dunántúlon tartózkodott –, nem sietett legnagyobb ellenségének és tekintélye talán legnagyobb megtépázójának segítségére, (ha Philip de Fermo ténykedésétől eltekintünk). Hátha az osztrákok és stájerek kikaparják neki a gesztenyét, és végeznek végre Kőszegi Ivánnal!
Hiába reménykedett. Ehelyett az egész országban ellene fordult a hangulat. Nem védte meg a magyarokat az osztrákok garázdálkodásai ellen! Hiszen a köznép szenvedte meg a támadást. Még az a pletyka is elterjedt róla, hogy ő maga hívta be az osztrákokat.[3] S ez még jobban megerősítette azoknak a meggyőződését is, akik a tatárdúlást is az ő számlájára írták. Ettől a gonosz királytól bármi kitelik…

László király ezen magatartásával egy táborba terelte a két ellenséges oligarcha pártot. Már egyre többen kívánták, bárcsak megszabadulnának tőle. Életét már csak az óvta némileg, hogy nem volt örököse. Az összeesküvések már egyre szövődtek ellene.  Akadt, aki anyai ági öröklődésben gondolkodott, V. István valamelyik nővérének férfi leszármazottjában keresve a IV. László utódját, ám Andreea „herceg” Utószülőtt István fia, az egykori ellenkirály is ott volt Kőszegi Iván és pártjának terveiben. Végül Kőszegi Iván, az egyházi javak rendszeres kirablója és feldúlója, meg tudta győzni egykori ellenfelét, Wladimir Monoslaw érseket.

– Inkább, egy király, aki kérdéses, hogy Árpád atyánk és Szent István királyunk ivadéka-e, (bár akár az is lehet), de a néppel el lehet hitetni, hogy az, mint egy olyan, aki kétségtelenül női ágon Árpádházi ugyan, de a nép az idegent látja benne.

Közösen üzentek Andreeanak, hogy jöjjön az országba. Ő ki is kötött egy kis sereg élén Zárában, ám nem fogadták óvációval. Serege nem akart nőni, a magyarok és horvátok nem csatlakoztak hozzá.[4] Andreeat nagybátyja, Marosini Albertino próbálta meggyőzni, hogy térjenek vissza Velencébe, de a huszonnégy éves ifjút elvakította a neki ígért korona csillogása. Ám csak Sztridóvárig jutott el, nem tudott találkozni Kőszegi Ivánnal, mert Buzádfia Arnold tőrbe csalta, meghívta várába, de ott fogságba ejtette. No, nem királyhűségből. Azt remélte, hogy busás váltságdíjat kap majd érte. Ám nem ismert egy velencei törvényt: fogságba ejtett velencei polgárért egy fityinget sem fizetnek. Végül úgy döntött, Habsburg Albertnek adja át Andreeat. A Habsburgok hosszas tanakodás után végül úgy döntöttek, hogy nem avatkoznak bele a Kőszegi Iván-IV. László viszályba, inkább várakozó álláspontra helyezkedtek, s egyiknek sem adták ki a „herceget.”

Az ország már annyira kettészakadt ekkor, hogy két nádora is volt. A szaracénból kikeresztelkedett Mizse már gyakorlatilag csak a Kunság nádora volt. Kinevezése újabb adag olaj volt a tűzre a királyellenesség szemszögéből. Hiszen egy tősgyökeres magyar helyett egy egykori szaracén lett a nádora!  Vajon miért? Akadt egyáltalán tősgyökeres magyar, akiben megbízhatott volna? Ekkor már tényleg Kun László volt…

A de facto feladott Dunántúl után László király még egy utolsó kísérletet próbált tenni az ország többi részének összetartására. Seregeivel Aba Amadé és az őt támogató erdélyi vajda Borsa Lóránd ellen indult. Ám azelőtt sereggyűjtés ürügyén tett még egy kitérőt, hogy lássa azokat, akiket valójában családjának tekintett. Ajduát és kisfiát. S akire nem számított, ott találta Miklóst is, a „sógorát” , aki épp küldetéséből visszatérve látogatta meg húgát, mielőtt a királyhoz sietett volna a hírekkel, hiszen épp arra vezetett el az útja.

– Milyen híreid vannak? – szegezte neki a kérdést László király, amikor sikerült kettesben maradniuk.

– Jók. A tatárok visszaszorítása óta a Szeret folyó túloldalára a bestercei szászok és máramarosi oláhok és a székelyek több települést is alapítottak a Kárpátok keleti oldalán: Moldvabányát (Baia), Szeretet (Siret), Radócot (Rădăuţi),  Karácsonkőt (Târgu Neamţ), II. András királyunk által alapított Szőcsvárost (Suceava) ismét fellendítették. Több templom építését is megkezdték. Moldvabányán a tervek szerint püspökség alakul. A vazallus állam megszervezését az oláh Dragoş vette kezébe, aki a tatárok elleni küzdelemben tüntette ki magát. A főváros Moldvabányán lesz.[5]  Megszilárdította hatalmát. Az Oltuzi-szoros (Ojtoz eredeti alakja) másik oldalán magyarok alapították meg Bákót. A Kárpát-kanyar külső részén, a Bodza-havasok tövében a székelyek telepedtek meg, a Kárpátoktól délre comes Lorenz vezetésével a Barasu környéki szászok kezdték meg két vár, Argyasudvarhely (Curtea de Arges) és Hosszúmező (Cámpulung Muscel) építését, ha a várak készek, elfogadják vajdájuknak kegyelmed fiát, ha majd felnőtté válik. Sikeresnek mondhatom a tatárokkal való tárgyalásokat is. Bár, mint tudod, uram, ők ajánlották fel a békét, miután Sóvári Simonfia Baksa György által vezetett csapataid másodszor is térdre kényszerítették őket, de feltételül azt szerették volna, ha e béke friggyel pecsételtetik meg. Lodomér érsekék heves ellenállása miatt Kegyelmed nővére és a tatár kán fiának esküvője nem jöhetett létre, bár Erzsébet hercegnő elfogadta volna a házasságot.[6] Ennek ellenére Talabuga kán megígérte, hogy tiszteletben tartja e két új, Magyarországhoz hű vazallus állam határait, de egy feltétellel, hogy kegyelmed sem nyújt támaszt a Dunától délre fekvő országoknak a tatárok ellen.

László király boldogan újságolhatta immár fiának, hogy meglesz az országa. Kicsike, de meglesz. Csakazértis meglesz! Ám a beszélgetés közepén megjelenő Ajdua száját sikoly hagyta el:

– László, te hagyatkozol!

Magyarázhatott, amit akart, nem tudta megnyugtatni. Végül arra rávette, hogy ketten menjenek a Csanádi templomba, és Gergely püspök kettejüknek tartson misét, és együtt fohászkodjanak Istenhez, hogy óvja meg a királyt. Ajdua, életében először, rossz előérzet által diktált  könnyek közt hagyta elmenni. Úgy búcsúzott, mintha tudná, sohasem látja többé. S női előérzete nem csalt. Istennek épp más dolga volt, mint IV. László és Ajdua fohászait meghallgatni.

Három napig tartó út után  IV. László csapataival Körösszeg mellé ért, Borsa Kopasz Jakab vára közelében vert tábort. Lement már a nap, de még elég jól lehetett látni a félhomályban. Arbuz épp ledőlt, hogy éjfélig, amikor fel kellett váltania fiával együtt a király jurtája mellett őrködő testőröket, még szenderedjen egy picit, arra neszelt fel, hogy valaki belép a jurtába. Tört-Ogul volt az.
– Feküdj már le! – mordult rá. – Mindjárt…
Nem tudta befejezni a mondatát, mert a félhomályban is meglátta, hogy fia minden ízében reszket. Felült. Még a félhomályban is észrevette, hogy halott sápadt.
– Mi történt?
Tört-Ogul válasz helyett egy kis ruhadarabot nyújtott át és egy faragott lovacskát. Azonnal ráismert. Az egyik az a kis Ajsáé volt, a másik a kis Koncsaké. Az unokáié. Egyetlen életben maradt gyermeke, Tört-Ogul két gyermekéé. A másik hármat elvitte a torokgyík…
– Hogy került a kezedbe? – kérdezte az apja rossz előérzettel. Villámként cikáztak a gondolatai. Ezeket nem hozta magával Tört-Ogul… Tehát valaki odaadta… Miért? Miért?
– Dilaj is…
Mármint a menye… Tehát foglyok… Azért adták a ruhácskát és a lovacskát Tört-Ogulnak, hogy tudomására adják… Tehát akarnak valamit… Zsarolják.. .
– Ha ma éjjel nem öljük meg a királyt, holnap máglyára kerülnek. Mindhárman…
– Gök Tengri…[7] Lelki szemei előtt megjelent két kisunokája, amint egy még meg nem gyújtott máglyáról kétségbeesetten kérik segítségét. Majd a tűz fellobbant, és lelki füleiben éktelen gyermeksikoly hangzott fel…

Miklós a szomszédos jurtában aludt. Hörgő hangra ébredt, amely a király jurtája felől jött. Felkapta a kardját, amely mindig mellette pihent, ha hadba mentek, s kirohant. A sötétben három férfit látott kisurranni a királyi jurtából, mindhárom testőr-egyenruhát viselt. Épp lóra pattantak láthatóan menekülés szándékával.
– Ti mit csináltok! Riadóóóóó! – üvöltött rájuk Miklós.
Az egyik a hangot meghallva  mellette vágtatott el és közben feléje vágott. Csak részben tudta hárítani a halálosnak szánt döfést, amely csak vállát találta el, de mély vágást ejtett rajta, amely erősen vérzett. Első gondolata az volt, hogy utánuk ered, de a király iránti aggodalma győzött, s berohant a jurtába. Ott hátborzongató kép tárult elé. A király már halott volt, több sebből vérzett. Kirohant.
– Kik voltak az éjjel szolgálatos testőrök?
Alig mondta ki, máris eszébe jutott: Arbuz, a fia Tört-Ogul, és unokatestvére Kemendzse. A leghűségesebb testőrök közül valók… Legalábbis azt hitték eddig róluk.
Azt már nem kellett kiáltania, hogy utánuk, és elfogni őket, mert megtette helyette más. Ám a három menekülő kámforrá vált a közeli erdőben. Megkezdődött a hajtóvadászat. Egyértelmű, a három éjjeli szolgálatos testőr, miközben rájuk volt bízva a király biztonsága, követték el a merényletet, hiszen a testőrök közül csak ők hiányoztak. Miklós sebesülten is lóra ült, és Arbuzra maga lelt rá. Nem habozott, személyesen vágta darabokra. Kemendzse is nyilat kapott a hátába, leesett a lováról.
– Kinek a parancsára cselekedtél? – próbálták kivallatni.
-Arbuz mondta, hogy… –
Nem bírta folytatni. A kínvallatásba belehalt. Tört-Ogult Borsa Kopasz Jakab emberei szolgáltattk ki Mizse nádornak. Holtan, egy zsákban, miszlikbe vágva.
– Amikor embereim felszólították, hogy adja meg magát, egyiket megsebesítette – magyarázkodott Mizse nádornak.
A nádor, amikor megtudta, hogy valamennyien ugyanazon család tagjai felbőszült:
– A ma született kisdednek se kegyelmezzetek!
Ha már ez volt a parancs, Borsa Kopasz Jakab emberei „elfogták”, és kiadták Ajsát, Koncsakot és Dilajt is. Csak jóval az események után, amikor rájött, mennyire együttműködő a kőrössszegi nagyúr az új királlyal fogott Mizse gyanút, hogy Borsa Kopasz Jakab milyen készséges volt, pedig a király épp testvére ellen indult csatába. Ám bizonyítéka nem volt.

Mizse, Gergely püspökkel, László király alkancellárjával egyetértésben Csanádra vitette IV. Lászlót, és a püspök ott temette el, személyesen celebrálva a gyászmisét. Miklós, Ajdua bátyja sebesült lévén az ifjú Kán[8] Lászlót, a néhai 1279-ben politikai okokból Philip de Fermo ténykedése idején meggyilkolt Kán Miklós választott esztergomi érsek unokaöccsét küldte maga helyett Csanádba Ajduához.
– Asszonyom, csomagolj, de hamar! László királyt meggyilkolták! Mentsd a saját életed, és a fiadét is!
– Mi… Mi… Mi történt?
Kán László néhány szóban ismertette a tényállást, és azt, hogy Csanádon fogják eltemetni. Ajdua e hírre azonnal ellenkezni kezdett. Hiszen a temetésén ott kell lennie…
– Asszonyom, válassz, mi fontosabb számodra? László királyunk emléke, vagy a fiad élete, mert látom, hogy ebben a pillanatban a sajátodra nem gondolsz? Miklós, a bátyád parancsolta, hogy vigyelek titokban biztos helyre. Akárki is tette, nem fog habozni Tok-Temür és a te életedre törni! Vajon László királynak mi lenne az óhaja?

 

 

[1] Persze, ezzel most szentségtörést követtem el, hiszen a tatárok rendszeresen betörtek, s mi ezt sohasem viszonoztuk… Még az 1285-ös szégyenletes menekülésük után sem léptük soha át a magyar-tatár határt… Kizárólag Halicsban, a cseheknél, az osztrákoknál és a stájereknél „kalandoztunk”, azt is a bűnös Henrik-fiak és Csákok követték el, magyarokhoz nem méltóan…  Erre viszont (sajnos?)  van írásos bizonyíték… De a Cronica moldo-rusă (Moldvai orosz krónika) és a rá hivatkozó Simeon Dascălul (XVII század eleje) is említi, hogy a magyar seregek jócskán behatoltak a mai Moldova területére a tatárokat egészen a Szeret folyón túlra kergetve. https://ulim.md/wp-content/uploads/2019/05/culegera_p.parasca_final.pdf 101 old. A román krónikás arra utal, hogy Moldva megalapítása (Dragos „honfoglalása” – descălecat) nem 1359-ben, hanem IV. László idején történt. https://ro.wikisource.org/wiki/Letopise%C8%9Bul_%C8%9B%C4%83r%C3%A2i_Moldovei,_de_c%C3%A2nd_s-au_desc%C4%83lecat_%C8%9Bara#Pr%C3%A9dosloviia_desc%C4%83lic%C4%83rii_a_%C8%9A%C4%83rii_Moldovei_dinceputul_ei._Carea_este_%C3%AEnsemnat%C4%83_de_Ur%C3%A9che_vornicul_din_l%C3%A9topise%C8%9Bul_cel_latinescu_izvodit%C4%83

[2] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/harmadik-konyv-2CB/

[3] Ahogyan a tatárok behívásának, ennek a vádnak sincs logikája. Akkor miért nem sietett megsegíteni az osztrákokat Kőszegi Iván leverésében? Miért hagyta cserben őket, ha ő hívta be Habsburg Albertet?

[4] „…A Henrikfiak Ladomér érseket is megnyerték ama már régebb idő óta datálódó tervüknek, hogy velencei Endrét hívják be az országba. A mintegy 24 éves fiatal ember örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy atyja örökébe lépve, részt követeljen magának az országból. Egy kis had élén Zárában kikötve, 1290. elején, Horvátországon keresztül bejött az országba, összeköttetésbe lépett IvánnalLadomérral és a püspökök egy részével, de nagyobb érdeklődést és mozgalmat nem sikerült az ismeretlen ifjú érdekében felkelteni, sereg meg egyáltalában nem gyűlt köréje.” Bánlaky József, a magyar nemzet hadtörténelme.  https://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0006/479.html

[5] A hivatalos álláspont, hogy Dragoş valamikor a Lackfi által vezetett 1345-ös sikeres hadjárat után alapította meg Moldovát, még magyar vazallusként, majd a második honalapító Bogdan 1359-ben űzte el leszármazottait. Fia, Sas (Szász) csak két évig uralkodott, majd meghalt, s a fia Balc (Dragoş unokája) követte volna a trónon, de Bogdan elűzte, s kikiáltotta Mondva függetlenségét. Dragoş első „honfoglalását” (descălecare – szó szerinti fordításban „leszállás a lóról”) a szájhagyomány, s feltehetően az erre alapozó krónikák is megőrizték: A Névtelen Moldvai krónika, a Moldáv-orosz krónia és a Moldáv-lengyel krónika. A krónikák által megadott időpont homályos (1299, 1242, 1259 – az utóbbi Bogdan honfoglalása). A magyar krónikák nem említik, bár Bogdan honfoglalását a Tótsolymosi Apród Küküllei János krónikája (amelyet a bécsi és a Thúróczi-féle Képes Krónika is felhasznált) is említi. E krónikákban van viszont két fontos támpont: a tatárjárás (leverése) és a honfoglaló Dragoşnak Laslău/Vladislav király általi megjutalmazása. (The early 16th-century Moldo-Russian Chronicle, which contains the most detailed description of the foundation of Moldavia, described Dragoș as one of the “Romans” who had received estates in Maramures from “King Vladislav of Hungary” https://en.wikipedia.org/wiki/Drago%C8%99,_Voivode_of_Moldavia)  Az utóbbi komoly fejtörést okozott a történészeknek. Akadt, aki hiteltelennek tartotta a moldáv „csodabölény-vadászat”-legendával indokolt Dragoş-féle honfoglalást  (Ennek emlékére  a moldáv címer bölényfejet tartalmaz). Mások I. Ulászló királlyal (1424-1444), a sírjából kikelt Szent László királlyal legendájával (1077-1095) , illetve a Lackfi (=Lacika) királyositásával magyarázták az ellentmondást. Bár Dimitrie Onciul az ötletet elvetette, 2014-ben egy Moldova köztársaságbeli történész Pavel Parasca: (“Şi de atunci s-a început, cu voia lui Dumnezeu, Ţara Moldovei” Chişinău, ULIM, 2014, https://ulim.md/wp-content/uploads/2019/05/culegera_p.parasca_final.pdf ) rámutatott, hogy a krónikákban említett László király csak IV. László lehet. Elég nehéz elképzelni ugyanakkor, hogy a tatárokat tönkreverő és üldöző magyar csapatok megálltak a Kárpátok hágóinál. Szintén furcsa lenne, hogy egy olyan korú ember a honalapító, akinek unokája nem sokkal Moldova trónjáról való elűzése után Szatmár és a székelyek ispánja lesz (http://genealogy.euweb.cz/hung/dragfi.html), tehát felnőtt!  Elég nehéz elképzelni, hogy egy dédnagyapa korú személy szerez csatában nagy érdemeket… Viszont húszonévesen, IV. László idején, igen.

[6] Lodomér – Wladislaw Monoslaw érsek így jellemezte: „…Több esztendőtől fogva a tatárfélékkel való nászra vágyakozott” https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1zi_Boldog_Erzs%C3%A9bet_%C3%B6zvegy E „vágyakozást” az érsek előítéleteinek tükrében kell értékelni.

[7] Szó szerint Kék Isten! Jelentése: Édes Istenem (ne hagyj el…)!

[8] Nem ismert nevének pontos kiejtése sem, mert ha a Kean kiírás a helyes, akkor a mai magyar nyelv szerint Kaján-nak ejtenénk (v.ö: Keantó, ma Kajántó.) és 1281-ben a nemzetség egyik tagját is Kajánnak hívták. https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1n_nemzets%C3%A9g  Ez viszont Kagánt sejtet, tehát avar bolgár, esetleg besenyő ősöket.

Legutóbbi módosítás: 2020.12.01. @ 20:07 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.