Anya kórházban van. Hanyatt fekszik mozdulatlanul, nyitott szemekkel. Nem
jön a szobába napfény a félig leeresztett redőny mögül. A falra akasztott tévé képernyőjén árnyékok surrannak. Szobatársa egy folytatásos darabot néz.
– Anya, jól vagy?
Az éltes asszony lánya az anyja fölé hajol.
– Itt vagyok, hallasz Mama? – Próbálkozik, és mély ráncokkal barázdált homlokát simogatja.
– Igen – válaszol, amely inkább egy sóhaj.
Lánya nem tud mit mondani. Tudja jól, hogy anyja nem súlyos beteg azon kívül, hogy benne jár a korban. Combcsontja tört el, a műtét jól sikerült. Gyógyulófélben van.
A csend öleli őket. Ő, aki annyira örült, hogy láthatja anyját, s aki szeretetlenséggel vádolta testvéreit, mert nem jöttek, szótlan marad.
Ezzel a mozdulatlansággal, a fáradt és közömbös arccal szemben tehetetlen zavarban van.
Mire gondol? Mi van a mozdulatlanság, a mély ráncok, a homlok mögött? Milyen rég eltemetett emlékeket talál? Mit szemlél fáradt szemeivel?
Érzi távollétét, és ez őrjítő az asszonynak. Sajnálja már, hogy jött, tudja, zavarja anyját, jelenléte nemkívánatos a szobában, egy a folytatásba merült ágyszomszéd, és egy emlékeibe merült öregasszony között.
– Holnap, Anya. Holnap visszajövök, suttog, és választ nem várva elhagyja anyját.
x
Legutóbbi módosítás: 2020.02.02. @ 18:51 :: H.Pulai Éva