Néha önmagammal ellenkezem,
mert abból túl nagy baj nem lehet
– elvitáztam ma is magammal egy
tegnap nyakon csípett mosoly felett.
(valahogy így)
– Véletlen volt. Úgy hozta a perc.
– Hogy lett volna véletlen? Ilyesmi
csak úgy sohasem terem.
– Azt sem tudta, ki vagyok,
már biztos meg is bánta.
– Igaz, hogy meglepődött,
de vissza nem csinálja.
– Aztán úgy örülhetett
akárcsak én?
– Mit tudni azt, egészen
furcsa egy személy!
– Na, látod! Mondtam én,
hiába volt!
– Csak hagyd a bút! Nem kell,
hogy végül önmagad okold!
– De én is meglepődtem!
– És ő is éppen így…
– Jobb lenne elfelejtenem?
– Kizárt. Azt semmiképp!
