Kedves unokaöcsémről mondok történetet. Egykorúak voltunk, s az első elemitől a gimnáziumig egy osztályba jártunk. Öcsémnek szólítottam, mert két hónappal kisebb volt nálam. S ez ugyebár már feljogosít, hogy öcsémnek szólítsam. A Hargita tövében látta meg a napvilágot, szívta magába a havasok fenyőillatát, s az ott élő emberek szellemi világát, tartását, kevésszavú bölcsességét.
1,
Kicsi gyermek korában unokaöcsém, Gyárfás lázas betegséggel feküdt a szobájában. Ez még azelőtt történt, hogy ideköltöztek volna a városba.
– Anyuka, anyuka!- kiabált alig két perc múlva, hogy az édesanyja kiment a konyhába.
– Mi a baj? Miért hívtál, kicsi csürkém? – jött vissza vizes kezét a kötényébe törölgetve.
– Tessék egy kicsit itt maradni nálam! – kérlelte a gyerek.
– Nincs időm, drágám. Ebédet főzök!
– Csak egy kicsikét! Ameddig elmondasz egy rövidke történetet! – könyörgött.
– Már minden rövid történetem elmondtam százszor is.
– Akkor mondd el százegyedszer! Úgy szeretem hallgatni!
– Na, jó. Odateszem a levest főni és visszajövök. Tudod jól, hogy jó ebédet kell főznöm neked is, hogy hamar gyógyulj, legyen erőd legyőzni a betegséget. Meg aztán jönnek délben haza a többiek is az iskolából farkaséhesen.
Ebbe Gyárfás megnyugodott, anyuka betakargatta, megigazgatta a hátánál, vállánál a takarót.
– Úgy szeretlek, anyuka! – suttogta, s mire édesanyja a szobát elhagyta, már mélyen aludt.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.09. @ 09:39 :: dr Bige Szabolcs-
