Apáti Kovács Béla : A két ablak

Volt egyszer egy ház, s annak volt két ablaka. Az egyik állandóan nyitva volt, és aki kinézett rajta, az csodás tájat látott boldog emberekkel.

A másik ablak mindig zárva volt. Vastag zöld üveg takarta, amelyen nem lehetett kilátni.

Az egyik nap fiúcska lépett be a szobába. Mindjárt a nyitott ablakhoz ment, és kinézett rajta. Sokáig csodálta a szép tájat. Az emberek intetek neki, hogy csatlakozzon hozzájuk.

–   Nálunk jó életed lesz – mondták mosolyogva. – Aki velünk tart, az nem ismeri a bánatot. Jer, legyél te is mindig boldog és gondtalan!

Nem tudta, mitévő legyen? A szíve azt súgta neki, hogy hallgasson a hívó szóra!

Csak az a másik ablak ne lenne ott. Vajon mi van a zöld, vastag üveg mögött? Lehet, hogy ott is boldog emberek vannak. S az is lehet, az ottani táj még csábítóbb.

Szeretett volna átlátni az ablakon. Legalább egy parányi rés lenne, ami elárulná, érdemes-e azt választania.

Hiába kereste azt a parányi rést, a zöld ablak nem árulta el a titkát.

Tudta, ha kinyitja az ablakot, akkor már nem lesz visszaút. Mennie kell, ha tetszik, ha nem.

Kitől kérjen segítséget?

A szobában egyedül volt. Ijesztő csönd ölelte át, amely nem adott feleletet kérdéseire.

A fiúcska csak áll némán, a szoba közepén. Tanácstalan volt. Érezte, segítség nélkül kell döntenie. Csak magát okolhatja, ha hibásan választ.

Legegyszerűbb lett volna, ha a nyitott ablakot válassza. Hiszen saját szemeivel láthatta a boldog embereket és a festőien szép tájat.

Akkor meg, mire vár? Irány a nyitott ablak!

Már – már elindult feléje, amikor az utolsó pillanatban megtorpant, nem merte a biztosat választani. Valami titokzatos erő, mint egy erős mágnes húzta a vastag, zöldüvegű ablakoz.

Hallotta a nyitott ablakon át beszűrődő hangokat:

–   Gyere! Ne gondolkozz! Velünk boldog leszel

Vidám kacaj szökkent be a szobába, kettévágva a fullasztó csöndet. Mintha erre a vastag, zöldüveg is kicsit megremegett volna. De lehet, hogy ezt csak képzelte, és valójában semmi sem történt.

A kacaj megszűnt. Újból a kínzó néma csönd. Már nem hallotta a nyitott ablakon túli emberek hívó szavát. Ők is elnémultak. Szájukon nem jött ki hang. Tátogtak, mint a partra vetett hal. Bizonyára még mindig hívták. Kezeikkel integettek feléje. Volt, aki még a kalapját is meglengette.

Miért nem hallja őket? Mi történt? Hová lett a hangjuk? – Kérdéseire nem kapott választ.

A szép táj is megváltozott. Sötét felhők borították be az eget, majd nagy cseppekben hullni kezdett az eső.

Az emberek ijedten, fázósan rohantak be a házaikba, hogy oltalmat leljenek a vihar elől.

Minden csak egy szép káprázat volt, amely elbűvölte, és felkavarta a lelkét.

De még mindig nem tudta, mi fogja várni, ha kinyitja a vastag, zöldüvegű ablakot?

A kíváncsiság egyre erősebb lett. Már alig bírta visszatartani magát. Igaz testében ott bujkált a félelem, mi lesz, ha rosszul dönt?

Hányszor téved az ember, amit sokszor észre sem vesz. A döntés pillanatában úgy érzi, helyesen cselekedett. Csak némi idő elteltével jön rá, nem így kellett volna. De akkor már késő. Nincs visszaút.

A fiúcska ezt szerette volna elkerülni – ez nem is olyan könnyű, sőt nagyon nehéz. Főleg neki, aki még alig ízlelte meg az életet.

Mindenki magára hagyta. Elhagyták vagy valahonnét a távolból figyelik, hogyan oldja meg ezt a feladatot.

Mi lehet a vastag, zöldablak mögött?

Hűvös szellő szaladt át a szobán. Fázósan összehúzta ingje nyakát. Még egyszer a nyitott ablakra nézett. Az eső esett és esett. Sötét felhők gomolyogtak odakint az égen.

Valami azt súgta: „Nyisd ki azt a másik ablakot!”

Igen már ő is úgy érezte, ki kell, hogy nyissa. Nem szabad várnia tovább.

A remény még mindig ott volt a szívében, hogy hátha az a másik ablak lesz az igazi. Ez itt, amely kinyitva csábította, ígérve neki boldogságot és jó életet, mind, mind csak káprázat volt.

Már tudta a vastag, zöldüvegű ablak mögött fogja várni az igazi boldogság.

Csak egy lépést kell feléje tenni, és a titok megoldódik.

Összegyűjtötte az erejét, kezét az ablak kilincsére helyezte kissé remegve, majd szélesre tárta az ablakot.

Hirtelen boldogság járta át a testét.

Meg merte tenni. Kinyitotta a vastag, zöldüvegű ablakot.

A szobába friss levegő tódult be. Haját pajkos szellőlányok borzolták össze, mialatt édes, mennyei zene szállt körbetáncolva a fiúcskát. Mintha csak azt mondták volna:

–   Gyere, táncolj velünk!

A fiúcska széttárta a karjait, és repült fel a magas égbe, otthagyva a szobát, a házat és mindent, ami eddig az élete volt

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Apáti Kovács Béla 182 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.