Horváth János : Önarckép

Arcomon nyomott hagyott az idő. Kilendített hinta, amely nem tér többé vissza a kezdő pozícióba, de korlátos a pálya, amit bejár. Nincs kitörés, nincs letérés a kijelölt útról. Menni kell folyamatosan tovább, a végkifejlet felé. Ősz hajam meggyérült. Nincs, aki végig simítson rajta, megigazítsa ruhámat, és becsomagolja a vajaskenyeret. Nincs, aki útra indít, és hazavár. Már nincs, aki számonkérje tetteimet, csak magamnak tartozom elszámolással. Itt nyüzsög körülöttem a világ, és én pályára állított műholdként keringek a semmiben, tehetetlenül a légkörbe hullok, hogy eléghessek, ha eljön az idő.

Eső váltja a száraz évszakokat, éltető varázslat része lesz a világ. Újraéled a bokor, millió virág ontja illatát, biztatást adva, tavaszt varázsolva az őszbe. Mindhiába. Jó lenne hinni, hogy az ébren maradás segít, de csak a szarkalábak mélyülnek rendületlenül, megállíthatatlan rendben. Időt nem nyerek vele. Hajnalonta, órákig fekszem mozdulatlan, de nem jön álom a szememre. Gondolkodom, ha az összekuszálódott elme zavarodott eszmefuttatásait gondolkodásnak lehet nevezni. Csapongok. Téged látlak, kezedet nyújtod, hogy segíts. Együtt futunk tovább, én mindig lemaradva mögötted, nehéz légzéssel küzdök, hogy utolérjelek. – Szólj rám, hogy lassítsak – mondod kedvesen, és én nem szólok, mert szégyellem, hogy nem bírom ezt a tempót. Azt mondod, tavaszt hozol az őszbe, de mégsem simogatod meg a fejem, nem igazítod meg öltözetemet, és nem vársz haza, már az ajtóból szaladva elém.

Odakint kutya ugat, szakadó eső illata árad, zene szól, Rózsi énekel, már negyven éve, rendületlenül. Rakétákat lőnek fel az égre, valakit így ünnepelnek rokonai, barátai, börtönbe zárt szabadság. Engem soha nem ünnepeltek tűzijátékkal, nem tereltek forgalmat miattam, mert éppen arra jártam. Semmi felhajtás. Amikor megölellek, biztonságban érzem magam. Szavaid megnyugtatnak. Kezed melegét őrzöm még ma is. Az első érintést, és az éppen aktuális legutolsót. A búcsúzásnál lopott csókok mindig reményt adnak, izgatottan várom a következő, eltitkolni kényszerült találkozást.

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 161 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.