Mondja minden testbeszéd,
teszi dolgát aki él,
ámul-bámul hajnalt, alkonyt
vagy mit láthat,
erkélyt, balkont.
Éli magát, csak előre,
ha úszhatnék
tengerhez megy,
gyalogolna?
várja hegy.
A magányban
az a legszebb,
hogy söpröm
az udvart s közben
tudom, de nem
hallom,
hiába az akarat,
a valamelyik ágon
éneklő madarat.
Gondolkodom,
(tehát vagyok)
milyen lehet
sárgarigóé, verébé,
varjúé, éééé.
Így mélyül magányom,
de mégsem esek
bele,
lukas a csend
fedele!
Bárhogy söpörjek,
marad még,
újra lesz
lehulló
levél.
Hull a fény,
hull az árnyék,
ég nem lenne,
hova szállnék?
Este majd
Holdnak feszülő
szemem
erősíti nézetem.
Hát még mikor
múzsacsók
röpte viszi
homlokom!
Kitalálok helyzetet,
vagy egy szót,
ritka-titka
mondatot,
most röppent,
száll is el:
nőkben repülő szívvel…
Seprű félre, udvar félre,
tétovázás nélkül
futok
be a házba,
furcsa lázban
lelni papírt,
ceruzát.
Gyorsan, gyorsan,
sebesebben
húzd, lökd,
toldd azt a vonást!
Tűz ellobban,
mégsem olyan,
mint érezted,
egész más!
Ennyi volt hát
a nagy hév:
már csak betű
nem is él…
Az udvarra,
a papírra
így is, úgy is
hull levél.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:59 :: dudás sándor
