Kozák Mari : Gyere be…

 

 

ne siess – várlak a túloldalon 
ne lásson senki
még azt hinnék árnyék vagy
valaki rád öntene sáros vizet
vagy virág alól a tegnap
rohadt magányát
csak várj – lopódzva lépj
majd ablakot nyitok
épp beférsz rajt’ – gyere be…

aztán majd ágyat vetek
fehér damaszt – tán selymet
bár azt nem szereted
csúszik – neveted
nem illik neked a színes
rongypaplanod keresed
kinőtted –súgom – teríted
lepedőd már az enyém
mossa könnyem – gyere be…

kopog lépted – hallgatom
az eső is mossa ablakom
lépted elvész a semmibe
halkan szólok – hát gyere be…
már ég a tűz lobog
hajamba fűzve illatod – ujjam
eléri már két kezed
üres az ágyad nem ereszt
fázom – félek – nevetek – siess gyere be…

nézel – vársz a túloldalon
léptem botlik – hazudom
a tegnap volt örömét – lopom
a holnap gyönyörét
nem kéred én mégis adom
széttárt szárnyad vállamon
csend dalol az udvaron…
hívlak – kérlek – ne siess
az ajtó enged – gyere be.

…odakint varjak – feketék
kabátod bomlik – varrom rég
ingujjad – véres – ne gyere
majd fehérre mosom
s ha hívlak – gyere be.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Kozák Mari

Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.