HÁBORÚS SZÖG
Süle fölkészült rá, hogy mindent vagy semmit alapon, de harcolni fog a barátságért mindent eldöntő, sorsfordító küzdelemben. S ha kell kíméletlen szívósságot tanúsít mindennel és mindenkivel szemben. De Melinda meglepően könnyelműséggel fordult el, akárhányszor csak megpróbálta volna őt – jelesül a munkahelyén felköszönteni. Csupán azt jegyezte meg vegyes epésséggel, hogy enyhén kellemetlenül érzi magát, amiért pont a munkahelyén kereste folyton, és nem találta meg a módját, hogx máshogyan is érintkezésbe léphessenek. Süle a maga telhető módján minden épkézláb ötletet, és cselfogást bevetett, hogy megtudja legközelebbi barátnőitől, és egyben munkatársaitól az elérhetőségi címét a bájos, rendkívüli hölgynek, de se az adott kollegináktól, sem máshonnan nem tudott dülőre jutni.
Süle mindig is kicsit bátortalanabb, és félszegebben, talán csetlő-botlóbban mozgott a világban, talán azért mert túlsúlyos gyerekként nemigazán akadt egyetlen valamirevaló barátja sem, és ez egyfajta befeléfordulást, koros kettőzött magánytudatot fejlesztett ki benne. Amikor később a kezdeti kamaszkor teljesen átrendezte és egyúttal feldúlta arcvonásait, és sokkalta magasabb, és nyúlánkabb is lett, mint hajdanán, jóképűségére hamar felfigyeltek – kivált azon gyönyörűségesebb, és egzotikus külsejű hölgyek is -, akik jószerivel azelőtt nem méltatták még egy-két baráti szóra sem hátrányos fizikai adottságaival megvert fiatalemberünket.
Süle ezt kínzó komorsággal vette tudomásul, mert mindannyiszor eszébe jutott, hogy gyerekkorában végestelen alkalommal csúfolták, megalázták, és fizikai bántalmazásoknak is ki volt téve – most meglepően közvetlenül, és barátságosan igyekezett hozzá közeledni környezete; amiben több volt az alattomoslelkű számítás, semmint a valódi, őszinte barátkozási vágy!
Önző, és magát emésztő haragja, és elkeseredettsége a világ ellen fordult, és a legkisebb vétségekért is másokat kezdett hibáztatni. Édesanya volt az, aki mindig igyekezet felnyitni többé-kevésbé kótyagos eszét, és rádöbbentette, hogy a világ csakis úgy tud változni, ha az ember is saját magában, lelke mélyén elkezdi a változást.
Ezért szerepjátékokat kezdett játszani: különféle emberek bőrébe bújt, minnél változatosabban, hogy erősen, és mélyenszántón elgondolkodhasson róla, hogy vajon miként érezheti magát a másik ember esendőségében? Egy időben színész szeretett volna lenni, és a gimnázium utolsó évében mindent el is követett, hogy kimagaskodó tanulmányai mellett saját magát képezze és elsajátíthassa azokat a felvételi követelményeket magyar tanárnője segítségével, melyet megkövetelt az akkori főiskola! Mint az várható volt már a legelső rostán nem ment át, és a főigazgató – maga is nagy dohányos hírében álló, kissé hetvenkedő miturgász -, azt tanácsolta neki, hogy legyen inkább pedagógus, ahol közönség előtt kiélheti színészi ambícióit. Így is tett. Gimnázium után azonnal beíratkozott a tanárképző főiskolára, és el is végezte, igaz ugyan, hogy egyetlen szakon, mert az adott nyelvtudományi tanszékon emberi gonoszkodások címén nem mehetett már tovább, de azért az alkalmazott pedagógiában példamutató, és kiválló szinten mindig meg is állta a helyét.
Süle később letette a jogosítványt, és legelső útja a kedves, visszautasító hölgy munkahelyére vezetett.
Melinda sok esetben úgy viselkedett, mintha nem érte volna be az emberek egyszerű, és közvetlen központi figyelmével, szeretetük közvetlen, és egyeduralkodó állandóságára törekedett. Azonnali győzelemre, és ha azt tapasztalta, hogy érzelmi maximalizmusa bármi miatt csorbát szenved, akkor azonnal megszakította az adott illetővel minden további személyes kapcsolatot. Talán ez lehetett az indító oka is annak, hogy csupán hónapokra korlátozodó párkapcsolatai soha sem állták ki a kisebb-nagyobb összezördülseket, és nem tudott belülük megszületni a kompromisszum szükségessége, és haszna. Egy időben például hízelgséssel igyekezett kipotólni a ragaszkodást, melyet az emberekben keltett. Sülét törékenyebb, sebezhetőbb anyagból nyúrták; s lehet, hogy ez volt egyetlen maradandó, gyenge pontja. Emberségében igyekezett szilárd maradni, és rendíthetetlen, mégis szüntelen mardosta a lelkiismeretfurdalás aszerint, hogy mely dolgokat kellett volna talán máshogyan, mésképpen megpróbálnia, hogy az eredményesség mindenestre az ő partjára hajtsa a vizet. Őszintesége – kivált az egyes önmagukra feltétlenül büszke és nagyon is ambíciózus embereket valósággal sértette. ,,Sok baj lesz vele a valódi életben” – vélekedett erről az apja főként, hiszen volt csoportvezetőként válánál jobb, és tartalmasabb emberismerővel csupán ritkán találkozhatott volna. Süle magányát sokkal inkább egyfajta intellektuális továbbképzésre használta fel: a könyvek szeretetét inkább saját maga vívta ki, semmint az iskolába járás. Ha szomorú volt, vagy nagyon is bánatos – ami gyakorta megesett, főként gyerekkorában -, akkor rendszerint a vigasztaló szépirodalomban igyekezett menedéket keresni. Kínlódva, már-már görcsösen igyekezett kivívni az egyes emberek szeretetét mert nagyon meg szeretett volna felelni nem is a társadalmi elvárásoknak, talán sokkal inkább az emberek vele szemben támasztott bizalmának, és egyfajta különálló hűségének. Okosabb volt annál semhogy elismerte volna, hogy amennyiben ő teljesen haljandó megváltozni, úgy ezt az őt körülvevő világnak is a tudtára adja. Igyekezett kikerülni gondosan, és mindenre elszántran a túlzottan negatív élményeket, amikből akadt bőven, ha kicsit a múltjában kutatgatott.
Úgy vélte pár hónap, és ha eléggé rátermett, és kitartó lesz, nem csupán egy amolyan mulya pojáca, aki jelesül még a saját árnyékától is megijed, akkor, de csak akkor lehet további esélye az ifjú, bájos hölgynél.
mintha besurranó tolvaj, vagy legalább is bűnöző lett volna közelítette meg a munkahely kellemesen, emberekre szabott, tehát megközelíthető, és egyben rokonszenves épületét. Gondolta, ez is csak egy hely, ahova az emberek többsége dolgozni jár, de persze minden ember fejében megfordul a kérdés: Legalább olyan helyen szeretne dolgozni tíz-tizenöt évet, ahol jól érezheti magát, amellett, hogy nem esik nehezére szereti is amit csinál.
Már a portán majdnem bajbe keveredett, mert az adott biztonsági őr – meglehet, hogy potenciális gonosztevőt látott benne, mert szúrós szemmel erősen méregetni kezdte, majd fölállt a székéből, és alig röpke pillanatok alatt már a háta mögé is került:
– Segíthetek kedves uram?! – de ezt valami olyan éllel, és félreérthetetlen, tudatosan kimondott sarkalatossággal jegyezte meg, hogy az emberben rögvest megfagyott a hidegvér, és a hátán vastag verejtékcseppek gyülekeztek.
– I… Igen! – hebegte. – Kérem szépen… fölszólna, lenne kedves Melinda úrnőnek, hogy egy régi barátja keresi? Csak annyit mondojn hogy Esti Kornél van itt!
A biztonsági őr nem lehetett pontosan tudni, hogy olvasott vagy jártas volt-e irodalmi körökben, de elmosolyodott, csibészes, rókaszerű mosolyával, majd telefonállt: – Halló! Szerkesztőasszony kérem… egy bizonyos Esti Kornél keresi magácskát, azt mondta régi ismerősök… fölengedjem?! – a vonal túlsó végén hezitáló várakozás. – Igen… értettem! – lerakta a kagylót, és mint aki látszólag teljesen megkönnyebbült, máris udvariasabbnak és közlékenyebbnek mutatkozott, mint az előbb.
– Parancsoljon uram! Először végigmegy ezen a hosszú folyóson, majd rögtön a folyósó végén az első szoba! – s mint akinek még rengeteg, halaszthatatlan dolga akadt, azonnal a sportrovatába fúrta búsa fejét.
,,Hogy is volt? Végigmegyek a folyóson, majd az utolsó szoba valamelyike!” – töprengett, míg végigment, de a lábai legszívesebben már siettek volna, mert egyre szaporábban és fürgébben vette a lépteit.
A folyósó végén látszólag üresen álldogáló, aprócska ajtó álldogált, és a kiszűrődő zajokból itélve éppen valami fontos értekezletet vitathattak meg, mert egyelőre hangzavar hallatszott.
Benyisson, vagy ne nyisson be? – ez volt a kérdés. De hát mit veszíthet? Legfeljebb kap egy kellemetlen fenéken billentést az adott ifjú hölgytől, aki szerint kissé modortalan vállalokzás valakit a munkahelyén zargatni.
– Mindegy, akkor is benyitok! – határozta el magát, és ehhez látszólag minden joga megvolt, elvégre a benzin sem olcsó, és ő több, mint két és fél órát vezetett hajnal óta, hogy még idejében leérjen ide.
– Kezüket csókolom! – jócskán meglepődött. A kis hivatali helységben, csupa hölgykoszorú vette máris körbe, akik most pillanatokra lerakták hivatalos irataikat, és máris kíváncsiskodó bámészkodással egyenesen feléje fordították hosszú szempilláikat.
– Jó napot, kedves uram! – Miben állhatunk a rendelkezésére? – ajánlkozott egy mosolygós, szintén fiatal hölgy, akinek meglehetősen nehéz volt megitélni mosolyát, ami a nem kívánatos és a megtűrt kategóriába sorolta bele a hivatlan vendégeket, és az idegeneket is. Az embernek szüntelenül mindig olyan támadt, ha ehhez hasonló emberekkel találkozott, mintha egy kést forgatnának meg a szívében akkor, amikor a másik jóízűen mosolyog.
– Kezit csókolom! Keresek egy ifjú, rendkívüli hölgyet! Ön talán tudd segíteni nekem? Bizonyos Melindának hívják, és állítólag itt dolgozik.
A fiatal mosolygós hölgyet kezdte érdekelni a dolog, mert még vigyoribb arcot vágott, és azonnal felkelt a székéből.
– Pillanat türelmét kérném! Azonnal előkerítem! – azzal máris kiviharzott a szobából egyenesen a női mosdóba – amit Süle már nem is láthatott.
– Melinda te meg hol vagy? Melinda? Azonnal gyere ki keresnek? – emelte fel a hangját, hogy csak úgy visszahangzott a meghitt, aprócska mosdó.
– Ugyan, ki keresne?
– Hát ezt már neked kell tudni! De a biztonsági őr Tomi azt mondta, hogy valami Esti Kornél akarna veled beszélni!
Hirtelen minden ellenállás megtört, és minden további jég leomlott: Melinda tüstént kijött a mosdóból. Rendbeszedte magát. Gyönyörű, és mutatós nyáriasított blúzt vett fel, hozzávaló fekete nadrággal, mely mindig is kihangsúlyozta észbontó alakját, és már uton volt, mert megsejthetett valamit…
A másik hölgy is vele ment, de alig tudta beérni, mert Melinda szinte gazellaszükkenéseivel valósággal repült, és száguldott.
,,Ki lehet az a titokzatos Esti Kornél?!” – töprengett a másik, míg visszaértek.
– Üdvözlöm szeretettel, Sorka Melinda vagyok! Ön pedig, ha jól tudom Esti Kornél ugye? De mindketten tudjuk ugyebár, hogy nem ez az igazi neve! – rántotta le a leplett a hölgy az ismeretlen fiatalember kilétéről.
– Üdvözlöm én is önt drága hölgyem! Csak azért mondtam álnevet, hogy lássam mennyire irodalmi központú a gondolkodása! – vallotta be kicsit kisfiús szégyellőséggel az indítóokot Süle. – Egyébként Süle Andornak hívnak! Megengedi? – letérdelt előtte, és kézfejére csókot puszilt.
– Ilyen figyelmességet már régen tapasztalhattam! Látjátok drága hölgyek! – fordult most hátra, a szobában lévőkhöz -, ha minden ember ennyire gáláns udvariassággal lenne fölszerelve nem dőlnének dúgába a párkapcsolatok! – Mi szél hozta erre mifelénk, ahol az isten se jár? – érdeklődött most már felcsigázottan.
– Köszönöm kérdését! De amennyiben lehetőség van rá, úgy inkább szeretnék önnel négyszemközt bszélni, ha lehet, mert mondandóm bizalmasság körébe tartozik! – egyszerre komoly, és kristálytiszta lett az arca.
– Oh! Ezt el is felejtettem, hát hogyne! Brigikém, szívem! Átvennéd a munkát, amíg beszélgetek pár percet az úrral? Mindjárt visszajövök, addig legalább ejtőzök! – hálás tekintetet váltott a fiatalemberrel és látszott rajta, hogy nagyon hálás neki, amiért hagyta, hogy egy pár percet szusszanhasson.
– Fáradjunk át akkor a fogadóterembe, ha nincs ellenére!
– A legnagyobb örömmel!
– Akkor megkérem, hogy kövessen!
A fiatalember kissé furcsán, és bizonytalanul, de követte. Éppen azon a folyóson mentek most megint végig, amin eredetileg idejött, csak most az visszafelé.
– Itt jó lesz! Kérem, fáradjon be! – nyitott hófehérre meszelt ajtót a hölgy. A fiatalember illemhez méltóan természetesen előre engedte a hölgyet, majd követte.
– Tehát! – fogalt az helyet. –Érdeklődve hallgatom, hogy ennyi megtett kilométer után, mi lehetett annyira sűrgős, hogy halasztást nem tűrően beszélgetni akart velem! Kíváncsivá tett! – figyelmesen fűrkészni kezdte a kissé tétován álldogáló, és most kisfiús kifejezést öltő Sülét.
– Hát… az a helyzet, drága Melinda… oh, bocsánat! Szólíthatom Melindának?
– Térjünk inkább a lényegre, mert bizonyára ön is látta, ez itt kérem egy munkahely, és nemsokára nekem is vissza kell mennem dolgozni!
– Megpróbálok a lényegre világítani, és ígérem nagyon rövid leszek! – Helyet fogalt, bár még nem kínálta senki. Úgy érezte ebben a szent miniutumban megfullad. Hirtelen kapkodta a levegőt, mintha ritkán jutna oxigénhez, és a kezdeti túlsúlyossága ebben megakadályozná.
– Csak nyugodjon meg! – dőlt kicsit előrébb a székében a hölgy, mert felismerhette, hogy ez a kissé különösen viselkedő, valójában roppant becsületes fiatalember komolyan szeretne tőle valamit. –Lazítson, és fúja ki nyugodtan a levegőt! Csak nyugodtan! – igyekezett hangsúlyozta a mondatok tartalmi súlyát, mert egyszer már maga is megtanulta, amikor beszédtechnikát tanult, hogy ez roppant elengedhetetlen és fontos, ha az ember érthetően, és jól szeretné kifejezni a gondolatait.
– Sze-szeretném megkérdezni, hogy mi a bűnöm? – egyszerre tért a lényegre, látva a hölgy érthetetlen, széttárt kifejezését.
– Bocsásson meg kedves Süle, de talán meghatározhatná pontosabban is, hogy mire gondol? – elegánsnak lábait keresztbe vetette, és hogy még komolyabb arckifejezést adjon megjelenésének hattyúfinom mutatóujját az arcához érintette, mint aki szemlátomást mélyen elmerült a témában, és gondolkozik. – Mit jelent ön szerint, hogy bűnös?! – tanácstalanságát most elárulta, mert nem értette a valódi helyzet igen egyszerű összefüggéseit.
– Drága hölgyem! Amennyiben emlékszik még az elsősorban önnek szánt leveleim tartalmára, úgy tisztába kerülhetett vele, hogy pont a legsebezhetőbb pillanatomban mondott le önszántából a barátságunkról!
– Már megbocsásson, de még mindig nem értem a szavait! Hogy érti azt, hogy megfosztottam önt a barátságunktól, hiszen most látom önt először! – tette hozzá, mintha csak kifogásokat keresne.
– Ne haragudjon, minden tisztelettel, de már jó párszor fölhívtam önt itt a munkahelyén és velem beszélt telefonon, és igaz ugyan, hogy kissé bátortalanul, de azért mégis csak bemutatkoztam magácskának! Nemde?!
– Nézze én nagyon sajnálom, ha bármi olyasmit mondtam, vagy tettem, ami az ön értékrendjével ellentétes kellemetlenségek okozója lett, de meg kell értenie, hogy éppen most pillanatnyilag a karrierem alakulására, és a további jővömre kell koncentrálnom! – kicsit hátradőlt a székében, mert érezte, hogy nagyon kivárasztja a beszéd -, és ebbe a mostani helyzetembe tényleg ne értsen félre, de sajnos nem fér bele egy újabb ismeretség!
– Ezt annál is inkább sajnálattal hallom, mert a legnagyobb szükségem lenne most egy megértő, baráti szóra! És megbocsásson az őszinteségemért, de ha majd gyermeke lesz, akkor majd neki is azokat a szavakat fogja elmondani szépen csengő hangocskáján, ahogy most velem beszélt? – hirtelen érezte, hogy túl sok volt ez egy alkalomra. – Bocsásson meg, de mindenképpen beszélgetnünk kellene mert nekem is a tulajdonképpeni jövő forog kockán, ami voltaképpen el sem kezdődhetett még, mert mint azt bizonyára kegyed is nagyon jól tudja ebben az országban a protekció, és a kapcsolatok hálózatán múlik sajnos már minden!
A bájos, ifjú hölgy érzékeny és átható őzikeszemével hevesen bológatott, mint a helyeslés egyetlen lehetséges jele, majd kifinomultan felállt, kecsesen az egy kisebb komódféleséghez ment, kihúzta annak felső barnára lakkozott fiókját, kivett belőle egy levélpapír méretű, aprócska, kis cetlit, majd fölírta kecses, elegáns, hajszálcsíkos betűkkel az elérhetőségeit, és lerakta a fiatalember elé.
– Ezeken az elérhetőségeken keressen a közeljövőben, ha beszélgetni támad kedve! És egyáltalán nem feledkeztem meg önmről, akkor sem amikor felköszöntött, és azokat az imádnivaló, aprócska ajándékcsomagokat küldte. – gyöngéden kicsit közelebb hajolt hozzá, és lehelletfinom puszit csókolt az arcára. –Örülök, hogy még ilyen igazi gavallérok is léteznek ebben a mostani világban.
Hát valahogy így kezdődhetett Süle és a bájos, kifinomult hölgy között az életre szóló, szoros barátság…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Tasev Norbert
