A nagy szerelmet kissé odébb tartjuk,
Kézen-kezen nehogy bepiszkoljuk,
Olyan sokat is vártunk rá és tőle,
mért épp most, és velem történhetne.
Időbe, térbe fogni bármi szépet,
Ráncot, foltot sosem venni észre,
Miféle vakság kell a szerelmünkhöz,
Meglátni mást, mitől szemünk szűköl.
A képzelet is próba, merre isten,
Társtalálni emberteremtésben,
Aztán felünkre ébredésünk vége,
Gyermek néz a nagy értetlenségben.
Hogyha így ti, nekem hogy is mehetne,
Kamaszból az öregkorba esve,
Folyvást úton, és nyugvó pontom sincsen,
Vagyonomat apám-anyám vitte.
