Avi Ben Giora. : Imola 20.

Nyomtatás

Igor éppen be akart menni az épületbe, amikor szinte a semmiből eléje perdült Marika és Borbála.

— Igor, kérem, csak egy pár szóra álljon meg! — kérte Borbála.— Nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk. Utána én már nem is fogom kérésekkel zaklatni.

— Várjatok itt rám. Tíz perc múlva itt leszek. Halaszthatatlan dolgom van. A körzet főparancsnoka van itt. Nem késhetek. Ha vége a megbeszélésnek, azonnal jövök.

Igor elviharzott, ők meg ott álltak és egymásra tekintgettek, hogy mit tegyenek. Aljósa jött vissza, és látszott rajta, hogy valami nincs rendben.

— Gond van? — kérdezte Borbála. — Olyan levertnek tűnsz, mint akit fene se tudja, milyen rossz hír ért.

— Itt van a marsall ellenőrző körúton. Mindenki mindenkit támad, csakhogy ne ő legyen az, akin elverik a port. Nem tudom, Igor hogyan fogja bírni, és megússza-e. Minden bajt az ő nyakába akarnak akasztani. Ő itt a parancsnok, természetes, hogy ő a felelős mindenért. Ám nem tud többfelé szakadni. Mindenütt nem tud megjelenni, mindenféle kimutatást nem tud betűről betűre elolvasni. Csak alákanyarítja. Most majd minden ilyenért elszámoltatják. Remélem, állni tudja a sarat, és nem fogják áthelyezni. Mert akkor én is repülök innen. Nem mondom azt, hogy hú de jó helyem van, de még mindig sokkal jobb, mint Szibir… — vakarta meg a fejét, aztán elmondta, amit csak tudott. — Oda helyezik át azokat, akik valamiért kegyvesztettek lettek a felső vezetés előtt. Sok az ellensége és az irigye Igornak. Ő tényleg segít, ha tud. És cserébe soha sem fogad el semmit. Nem olyan, mint az apartcsikok. Mielőtt ide kinevezték, három tisztet juttatott rács mögé. Visszaéltek a hatalmukkal. A rájuk bízott élelmiszerekkel üzleteltek, és a fiatal nőket és lányokat mindenfélére rávették, hogy azok megkaphassák az élelmiszer csomagjaikat, meg némi pluszt. Biztosan ezek bosszút esküdtek ellene. Sajnos nem mindenki Igor. Gondolom, ti is most tőle vártok újra segítséget. Ha nem mozdították el a helyéről, számíthattok rá. Sőt még akkor is, ha igen.

Sokat megtudtak, amíg Igor újra meg nem jelent. Főleg Marika nyúzta Aljósát, hogy kiket kell megismernie ahhoz, hogy bekerülhessen a keszthelyi kórházba, a nővérképzőbe. Igor arca feldúlt volt, de felfigyelt Marikára.

— Ez a lányod?

— Nem, ő a lányom barátnője, meghaltak a szülei, mi befogadtuk, amíg alakul valahogy a sorsa. De úgy látom, valami baj van, parancsnok úr!

— Ezek a szemetek azt hiszik, hogy olyan könnyű elbánni velem. Valakik szeretnének elmozdítani innen, mert szálka vagyok a szemükben. Nem engedem meg a túlkapásokat, és azt sem, hogy saját zsebeiket tömjék tele, miközben a lakosság nem kapja meg a járandóságát. Engem vádoltak meg korrupcióval, amikor ők a korruptok, csalók. Egyszer már elláttam a bajukat, nem itt ugyan, de ha az kell, hogy lecsukassam őket, megteszem.

Aljósa a magyarról gyorsan átfordított oroszra.

— Miért nem tudsz kicsit nyugton maradni, parancsnok elvtárs? Muszáj mindenre odafigyelni? Nem tudsz egy kicsit félrenézni, nem odafigyelni, amikor valami disznóságot csinálnak?

— Ismersz már régóta, Aljósa. Ha elnézek nekik bármit, a fejemre nőnek teljesen. Pillanatok alatt fordulhat a kocka. Ők akarják majd az én fejemet venni. Nem óhajtok kikötni a Gulágon. Gondolom, te sem. Mit akar Borbála meg a kislánya? Tudunk segíteni?

— Azt hiszem, a lánynak tudunk. Szeretne Keszthelyre bejutni a kórházba, hogy ott tanulhasson.

— Szerintem kicsit unja már, hogy Borbála nem is az anyja, és anyáskodik felette.

— Nem hiszem. Én inkább azt gondolom, szeretne önállóvá válni.

— És Borbála? A kisebbik fia miatt aggódik? Ennél többet én sem tudok elintézni. Nekem is kötve van a kezem.

— A nagyobbik fia miatt aggódik. Sok mendemonda terjed itt is. Mindenki retteg attól, hogy „malenkij robotra” viszik, valahova a Szovjetunióba. Sajnos nem alaptalan a félelmük.

— Én néha a saját fejemmel játszom. Sokaknak itt az a céljuk, hogy valóban minél több embert kicsempésszenek a kinti nehéz munkákra. De nekem itt van szükségem emberekre, dolgos kezekre. Ha mindenkit kiszipkáznak innen, ugyan kik fogják helyreállítani a vasutat? Nekünk ugyan olyanfontos, hogy végre legyen közlekedés, mint a magyaroknak.

A szállítás valóban rengeteg pénzbe került. A benzin még nagyon drága volt. A szénnel fűtött lokomotívok, ha nem is gyorsak, de sokkal több árút és nyersanyagot képesek elszállítani, mint a gépkocsik. Jóval olcsóbban is, de ez nem a vesztes oldal megsegítéséről szólt. Igor jóindulattal másképp gondolta.

— Nem jól intézkedik a felső vezetés. Nekik az a fontos, hogy otthon tudjanak minél többet felmutatni. Sztálin keze mindenütt lecsap vasököllel. Neki most mindennél fontosabb, hogy otthon rendet teremtsen és beindítsa újra a mezőgazdaságot, megszűnjön az éhezés. Nincsen elég élelem. A földeket meg kell művelni, és be kell takarítani a termést. Minden munkáskézre szüksége van. Ám nem tehet mindenkit rabszolgává. Még azoknak az országoknak a lakosait sem, akiket mi szabadítottunk fel. Hogy mit fognak rólunk majd gondolni, az nem fontos. Minden titkosítva lesz.

Marika és Borbála nem sokat értettek a társalgásukból. Csupán annyira következtettek az egészből, hogy róluk is folyik a diskurzus.

— Marika! Gondolom, te szeretnél Keszthelyre utazni. Elviszlek magunkkal. Nekem is ott van dolgom. Borbála, ne aggódj a fiad miatt. Amíg én vagyok itt a parancsnok, addig hétvégenként haza fog jönni. Egy munkaerőmet sem engedek országon kívüli munkára vinni. Neked ma hol kellene dolgozni? Mert biztosan önkényesen maradtál el a csoportodtól?

— Fogalmam nincsen — sütötte le a szemét Borbála.

— Üljetek fel a kocsira.

Borbálát aznapra bevitték a konyhára kisegítőnek. Néztek is nagyot az ismerősei, hogy ide osztatta be Igor.

A gépkocsival már száguldottak is tovább Keszthely felé.

A keszthelyi kórháznál álltak meg. A kapuban a katonák tisztelegtek Igornak. Ez roppantul tetszett Marikának, mert úgy gondolta, hogy ez a tisztelgés valahol neki is szólt. Igor meg sem állt az igazgatóságig. Ott benyitott minden kopogás nélkül a személyzeti irodába. Amint meglátták a belépőt, azonnal vigyázz-ba pattantak a székeikről. Igor ügyet sem vetett rájuk. Az igazgató éppen telefonon beszélt valakivel. Kezeivel mutatta, kis türelmet kér, de fontos személyiséggel beszél. Közben a homlokára izzadságcseppek kezdtek kiülni. Amint letette a telefont, felállt és vigyázzállásban megállt az íróasztalánál.

— Hagyja a formaságokat és üljön le. Ezt a kislányt — mutatott Marikára —, magának hoztam. Be kell iskolázni. Ápolónő szeretne lenni. Némi képzése már van, apácáknál járt iskolába. A háború miatt nem tudta befejezni a tanulást.

— Azonnal intézkedek, parancsnok elvtárs, az illetékeseknél.

Felemelte a telefont és tárcsázott. Röviden elmondta, amit pár perce Igortól hallott és utasítást adott, hogy azonnal küldjenek valakit az irodájába. Rövid idő múlva egy ápolónő jött be.

— Az ápolási osztályvezető elvtársnő küldött.

Az igazgató bemutatta Marikát.

— Ha megengedi, igazgató elvtárs — kezdte az ápolónő —, máris elvinném magammal, megmutatni a munkahelyét, hogy hol fog tanulni. Természetesen a nővérszálláson is intézkedek, hogy helyet kapjon.

— Köszönöm — engedte útjára őket. — Ha végeztek, jöjjenek még vissza.

Igort helyjel kínálta az igazgató, ám ő elhárította.

— Nincs időm most beszélgetésre. Sietnem kell, ezer egy dolgom van. Ha minden rendben lesz, mondja meg a kislánynak, hogy a bejáratnál várjon rám, amíg érte tudok jönni.