Hányszor csuklott el válladon halott nappalaim sírása,
és te mégsem mozdulsz mellőlem.
Tekintetedbe olvadva könnyeim kinyílnak,
akár az egyetlen, Nap felé forduló tündérrózsa,
s mint aki egy különös mennyországot rejteget,
magadhoz szorítod törékeny, fázós testemet.