Van az úgy, hogy a fűzfának
tótágas az ága,
van, amikor a babámnak
csókra áll a szája,
olyankor a Nap felragyog
szívem udvarába’,
távolból is messze hallik
minden dobbanása.
Hébe-hóba a búzának
kókadt a kalásza,
volt amikor a csillagom
lehullott a sárba,
olyankor villám csapott be
lelkem templomába,
fekete felhők szálltak rá
magányos tornyára.
Mindig lesz, hogy a reménynek
sáros a csizmája,
lesz amikor meggyűrődik
az élet kabátja,
olyankor az időn múlik
kinek, hogy vasalja,
és a csizmát kibokszolja,
vagy koszosan hagyja.
Legutóbbi módosítás: 2016.04.17. @ 18:00 :: Thököly Vajk