Thököly Vajk : Időkötő

Van az úgy, hogy a fűzfának

tótágas az ága,

van, amikor a babámnak

csókra áll a szája,

olyankor a Nap felragyog

szívem udvarába’,

távolból is messze hallik

minden dobbanása.

 

Hébe-hóba a búzának

kókadt a kalásza,

volt amikor a csillagom

lehullott a sárba,

olyankor villám csapott be

lelkem templomába,

fekete felhők szálltak rá

magányos tornyára.

 

Mindig lesz, hogy a reménynek

sáros a csizmája,

lesz amikor meggyűrődik

az élet kabátja,

olyankor az időn múlik

kinek, hogy vasalja,

és a csizmát kibokszolja,

vagy koszosan hagyja.

Legutóbbi módosítás: 2016.04.17. @ 18:00 :: Thököly Vajk