Érzem, értem, érzed, érted, kettős hangzás. Mi vagyok én? Tengerparti homokszem a lábujjad között, egy anorexiás, milánói divathétről megszökött modellszerű kagylódarab — ha úgy tetszik — sőt egy tengerbe fulladt csikóhal árva lelke is lehetek a hullámok habjai közt, mosva a menthetőt.
Mik vagyunk mi? Igazság és hazugság, valós és valótlan, szép és rút. Idealizált a káosz, érzelmetlen értelmiség, egy tengerpart te és én. Tökéletesnek tűnő recept. Ha akarod, kapcsolódhatok hozzád. Szabályosan, akár a periódusos rendszerben, szabálytalanul, akár a világegyetem, sőt elemlámpaként is, egymást kiegészítve. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, alfa és omega a két véglet?
Ki vagyok én, hogy átértelmezzek bármit is a megszokott világban? Tulajdonképp egy senki, egy nagy senki. De, mint már mondtam, ne tévesszen meg ez téged. Megnyugtató érzés, hogy a senki is valaki. Valaki meg akárki lehet, akárki pedig bárki szerves része. Aztán ott a mindenki, egy nagy csöpögő, olvadó eperhabos, mazsolás, csokidarabkás fagyi, aki nem bírja el a gondolatok sokaságát és elolvad. Talán így válik ki a mindenkiből a bárki.
Hullámzunk. Érzem, hogy érzed, értem, hogy érted voltam, vagyok és leszek. Akarom a karod, ahogy akarva a karma csapását, aki olykor céda, és karmol és karoljuk az ágykarját görcsösen, hogy a karom ne fájjon, akarom, hogy érzed: karollak, vezetlek a sötétben, mint az elemlámpa. Kiegészítlek. Valós és valótlan, egy pár, aztán elemlámpa és akarjuk, mert te szép én meg rút. A végletek bekaphatják, fuck the system, fulladok a tengerben, a kagyló már csak porszemnyi önmaga, örök divattá változott, és a lélek stílusosan belehalt az árvaságba, a változás kedvéért. Szépből rút, aztán fordítva, érzed?
Érted bármit, érted?
Én érzem.
Te érzed?
Legutóbbi módosítás: 2016.03.17. @ 12:00 :: Nagy Egon